Adamová, Zuzana - Rosenbaum, Karol - Sziklay László (szerk.): Tanulmányok a csehszlovák-magyar irodalmi kapcsolatok köréből - Tanulmányok a … irodalmi kapcsolatok köréből 2. (Budapest, 1965)
A XX. század kapcsolatai
újból feltűnik előttem.) Juhász Gyulánál a hasonlat két tagja között levő szemléleti-hangulati kapcsolatra utaló szavak: kékje, egek. Ez utóbbi — az emlék mérhetetlen távolságán kívül — a bágyadt kék szín képzetét is magában foglalja, a „kinyílnak” állítmány pedig még a virág képzetét is belelopja a képbe. Sőt az még tovább gazdagszik a „szeptemberi búcsúzó” szelíden belenyugvó bánatával. És mintha a költő művészi kifejező ereje határtalan volna, a kozmikus arányúvá nagyított tárgyias kép elemeit a maga szubjektumának hozzáadásával még szorosabban összekapcsolja a „visszatévedek” segítségével, amely újabb érzelmi elemmel gazdagítja a képet. Egyben a költő lelkiállapotát érzékeltetve humanizálja is azt, mélységes emberi jelentést kölcsönöz neki. Most már az „egek” ezzel a bonyolult tartalommal telítve utal a hasonlat első tagjára és olyan koncentrált lírai atmoszférát teremt, amely a világirodalomban is ritkaságszámba megy. Beriak ennek a páratlan művészi alkotásmódnak a kulcsát dobta el, — vagy meg sem találta — amikor a „kinyílnak... az egek” és a „visszatévedek” stílusértékét nem mérlegelte eléggé. Juhász Gyula a Milyen volt... mindhárom versszakának első sorát így végzi: „nem (sem) tudom már”. Ez a jelentéktelennek tűnő, köznapi szavakból álló mondat a versben nyert helyzeti energiája szerint azt jelenti: valamikor tudtam, de idő és távolság elhomályosította a képzeteket. Az elhalványult emlékképek már nem is idézhetők fel az emlékezés tárgyának valóságos testi mivolta szerint, csak a természet egyes fordulóinak alaphangulatában, bonyolult színképzetekben ragadhatók meg egy-egy pillanatra. A művészi kép dinamikája abból a kétségbeesett erőfeszítésből táplálkozik, ahogy a költő szeretné tetten érni az elmúlás folyamatát. Ebben a természet siet a véges emlékezőképesség segítségére. Valami visszavonhatatlanul elmúlt, csak a természeti világ meghitt pillanatai idézik vissza s csak a kozmikus méretekre felnagyított bánat-élmény ad érte kárpótlást. Beniak ebben sem követte hűséggel az eredeti szöveget. A második és harmadik versszakból hiányzik a távlatteremtő „már”. A csöndes, rezignált bánat hangulatait — amelyek aláfestik egész költészetét — Juhász Gyula gyakran fejezi ki szóismétléssel, olyan szóalakzattal, amely az elmúlást szinte közelfoghatóvá teszi, közvetlen, érzékelhető közelségbe hozza. Ennek nemcsak érzelemfokozó hatása van, hanem „láttató”, vizuális értéke is, mert szinte látjuk, amint — József Attila szavaival — „ellen”