Adamová, Zuzana - Rosenbaum, Karol - Sziklay László (szerk.): Tanulmányok a csehszlovák-magyar irodalmi kapcsolatok köréből - Tanulmányok a … irodalmi kapcsolatok köréből 2. (Budapest, 1965)

A XX. század kapcsolatai

újból feltűnik előttem.) Juhász Gyulánál a hasonlat két tagja között levő szemléleti-hangulati kapcsolatra utaló szavak: kékje, egek. Ez utóbbi — az emlék mérhetetlen távolságán kívül — a bágyadt kék szín képzetét is magában foglalja, a „kinyílnak” állítmány pedig még a virág képzetét is belelopja a képbe. Sőt az még tovább gazdagszik a „szeptemberi búcsúzó” szelíden bele­­nyugvó bánatával. És mintha a költő művészi kifejező ereje ha­tártalan volna, a kozmikus arányúvá nagyított tárgyias kép ele­meit a maga szubjektumának hozzáadásával még szorosabban ös­­­szekapcsolja a „visszatévedek” segítségével, amely újabb érzelmi elemmel gazdagítja a képet. Egyben a költő lelkiállapotát érzé­keltetve humanizálja is azt, mélységes emberi jelentést kölcsönöz neki. Most már az „egek” ezzel a bonyolult tartalommal telítve utal a hasonlat első tagjára és olyan koncentrált lírai atmoszfé­rát teremt, amely a világirodalomban is ritkaságszámba megy. Beriak ennek a páratlan művészi alkotásmódnak a kulcsát dobta el, — vagy meg sem találta — amikor a „kinyílnak... az egek” és a „visszatévedek” stílusértékét nem mérlegelte eléggé. Juhász Gyula a Milyen volt... mindhárom versszakának első sorát így végzi: „nem (sem) tudom már”. Ez a jelentéktelennek tűnő, köznapi szavakból álló mondat a versben nyert helyzeti ener­giája szerint azt jelenti: valamikor tudtam, de idő és távolság elhomályosította a képzeteket. Az elhalványult emlékképek már nem is idézhetők fel az emlékezés tárgyának valóságos testi mi­volta szerint, csak a természet egyes fordulóinak alaphangula­tában, bonyolult színképzetekben ragadhatók meg egy-egy pil­lanatra. A művészi kép dinamikája abból a kétségbeesett erőfe­szítésből táplálkozik, ahogy a költő szeretné tetten érni az el­múlás folyamatát. Ebben a természet siet a véges emlékezőképes­ség segítségére. Valami visszavonhatatlanul elmúlt, csak a ter­mészeti világ meghitt pillanatai idézik vissza s csak a kozmikus méretekre felnagyított bánat-élmény ad érte kárpótlást. Beniak ebben sem követte hűséggel az eredeti szöveget. A második és harmadik versszakból hiányzik a távlatteremtő „már”. A csöndes, rezignált bánat hangulatait — amelyek aláfestik egész költészetét — Juhász Gyula gyakran fejezi ki szóismét­léssel, olyan szóalakzattal, amely az elmúlást szinte közelfog­­hatóvá teszi, közvetlen, érzékelhető közelségbe hozza. Ennek nem­csak érzelemfokozó hatása van, hanem „láttató”, vizuális értéke is, mert szinte látjuk, amint — József Attila szavaival — „ellen”

Next