Adamová, Zuzana - Rosenbaum, Karol - Sziklay László (szerk.): Tanulmányok a csehszlovák-magyar irodalmi kapcsolatok köréből - Tanulmányok a … irodalmi kapcsolatok köréből 2. (Budapest, 1965)
A XX. század kapcsolatai
a néma kék idő”. Ilyen apparátussal készít „lassított filmfelvételt” a messze szálló évek, a szerelem, a bánat, a víg élet hangtalan szárnycsapásairól, miközben hosszan (egy egész életen át) néz utánuk az elmúlás végtelen térségeibe. Beniak majdnem pontos szöveghűséggel tolmácsolja a Kérdések (Otázky) c. verset, csak éppen a Juhász Gyula bánatát megszépítő, nesztelen vonulást nem képes a szemünk elé varázsolni, mert lemondott azokról a stíluseszközökről, amelyek célhoz segítették volna. A harmadik és a negyedik versszakban alkalmaz ugyan szóismétlést, (A smútok, smútok mej, zasly do diafav, A zivat, szivot, zbladeny do dial’av), de ez nem sokat segít, mert a szóismétlés a hangsúlyt is koncentrálja, Juhásznál pedig a hangsúly nem a bánat, illetve az élet szóra esik, hanem arra, hogy mindez „messze, messze elment”. Tehát maga az elmúlás fájdalmas, ez a vers mondanivalójának a lényege. Petőfi, Ady és József Attila után Juhász Gyula verseiből fordítottak legtöbbet a szlovákok. Ezek a költemények szerencsésen egészítik ki és árnyalják azt a képet, amelyet a költő népszerűsítői a fent említett írásaikban megrajzoltak. Hozzátenni lehet és kell is még. A szakolcai „hatszáz nap” évek múlva is visszatérő emléke és a költő — Adyékhoz közelítő — demokratikus állásfoglalása a nemzetiségi kérdésben közös múltunk haladó hagyományai közé tartozik. Az 1919. után írt forradalmi, sőt a szocialista forradalmat hirdető versek pedig közös jelenünkben biztosítanak megtisztelő helyet Juhász Gyulának. A szlovák Juhász-irodalom mind a két területen talál még kiaknázható kincseket. A Nyugat négy nagy lírikusa közül a szlovákok Tóth Árpádról alkottak maguknak legtalálóbb képet, éspedig nem a hazai kritika segítségével, — amit egyébként jól ismertek és a költő esztétikai értékelésénél fel is használtak —, hanem annak ellenére. Tóth Árpád költői életművének — ahogy látni fogjuk — nem is egészen teljes ismeretében alakították ki véleményüket és ennek alapján szálltak vitába azokkal a magyar szerzőkkel, akiknek az ítélete akkor — a második világháború előtti években — irodalmi közvélemény számba ment. Ezért viszonylag a legnagyobb önállóságot is Tóth Árpád portréja mutatja. Egyéniségének, költői világának és alkotásmódjának a jellemzésében is legalább olyan mértékben támaszkodtak saját benyomásaikra, mint a hazai kritikára. Mind a két körülmény szerepel.