Alföldy Jenő: Kálnoky László - Kortársaink (Budapest, 1977)
Lázas csillagon
lenség iránti nosztalgia akasztófahumorú verse, a Kamaszkor (1953), s a bibliai lázári megnyomorítottság döbbenetes önarcképe, az Oszlopszent (1953). Az a belső formai és szellemi átalakulás, mely majd a következő verseskönyben gyümölcsözik bőségesen, s hoz korszerű, új stílust, egyelőre csak sorokban, strófákban ígérkezik. A Magány (1953) általában túlságos direktséggel panaszolja a sors vigasztalanságát és a személyiségválságig fokozott talaj vesztést: „önmagamba nézek s elborzadok: / Jaj, szinte már egész üres vagyok!” Ám ezek a csupán külsőleg -jambusokkal, rímekkel — artikulált jajkiáltások az utolsó strófákban poézissé lényegülnek át, s örök szimbólumokká simulnak a szemlélet tükrében: A szél képzelt városok hamuját szórja rám. Alkonyul. Szállong a pernye. Távozó fényt látok csillámlani, majd eltakarják előlem a bomlott szelek eszelős alkotásai, az óriási, szürke hamuszobrok. Nincs olyan költői kép, amely szép, de nem igaz. A „hamuszobrok”-ban a hirosimai atomfelhő és az auschwitzi kémény füstje merevült szoborrá. Tábortűzi idill képzetei nem férhetnének hozzá. A Három őszi versben (1952) is ilyen remek mondatokra bukkanunk: „Vacog a szőrehullatott idő”; „A köd hálójában szivem / vonagló halfarok”. Nagy lélegzetű gondolati — vagy inkább filozofáló — költeményei — a Jegyzetek a Pokolban (1950) és az ötrészes A létezés rémségei (1953) — általában a fogalmi absztrakció szintjén maradnak; e verstípusban legalább a gondolat erejének kellene pótolnia a szemléletességet — és éppen ez az erő hiány-66