Alföldy Jenő: Kálnoky László - Kortársaink (Budapest, 1977)
Lángok árnyékában
ségeszménye szerint formálja meg a költői képet, de ennek is funkciója van — saját ifjúságát idézi: „rigófüttyel labdázó fuvallat / borzolja kék tolláit a homálynak”; „a tóba hajigáit sárgás kövecskék / múlandó gyűrűt vetve mondanak halk / búcsút vizen kívüli életüknek” (Gyermekkor). A Georg Trakl stílusára hangszerelt vers már expresszívebb ezeknél: „egy elhajított labdarózsa robban, / s a barlangokban meggyűlik az illat, / mint óriás gyógyfüves-dobozokban” (Alkony). Néhol még megjelennek a késői parnasszizmus jellegzetes fordulatai, de ilyenkor kissé meghajlítja a szavak jelentését, s valami sosemvoltat varázsol a kontextusba: „A piros alma mosolyok / elefántcsont lépcsőn gurulnak” (Lányarc); a kép finom szinesztézián alapul. A metafora rendje József Attila ÓdabeXi metaforájának épp a fordítottja („amint elfut a Szinva-patak — ím újra látom, hogy fakad / a kerek fehér köveken, / fogaidon a tündér nevetés”): József Attila a tájképbe vetítette a nevető lányarcot — nagyba a kicsit —, Kálnoky a lányarc mosolyát hasonlítja elefántcsont lépcsőn guruló almákhoz — kicsiben helyezte el a nagyot. Egyik legjellemzőbb eszköze a szépség megteremtésében: a szinesztézia. Szín, hang és tapintás együttesen hat ebben a sorban: „Kék vijjogás karcol jeges tetőket” (Kétségbeesés). Emitt fény és hö érződik egymásba helyezetten: a bokorból „kisüt egy sistergő szempár parázsa” (Alkony)', „ Két orrlukából sistereg a fény” (Az aszkéta pillanata). Fájdalom és gyönyör korrespondeál e sorban: „nagy bíborsebek nyílnak kacagásra” (Alkony). Emitt szín, mozgás, fény játszik össze érzékszerveinkben: „vérszínű nyugtalanság világol” (Az aszkéta pillanata). Szag- és fájdalomérzés egyesül e szókapcsolatokban: „dohos fájdalmak” (Futószalagon)', „ketrecbűzük mellbe üt” (Vád). Néhol valamivel parnasszibb, szokványosabb a fény, a hang és a tapintott felület megfeleltetése: „holdfény-mosta 111