Alföldy Jenő: Kálnoky László - Kortársaink (Budapest, 1977)
Lángok árnyékában
dal”; „bársony csattogás” (Csalogányok). Sokkal merészebb — Rimbaud utánibb - a fény viselkedésének durván anyagszerű leírása e képben: „A fölrepedt föld gyűrődéseit / a sugarak mint hogyha kivasalnák” (Várakozás). Következő idézetünkben még meglepőbb az éles hang és a fájdalomérzékelés egyesítése: „érdes cirádáit fülébe véste / a láthatatlan tücskök cirpelése” (A távozó). A kimondhatatlan kimondása ez — mert miképpen is tudnánk prózában megfogalmazni idegvégződéseink működését, s az érzékcsalódást? Ugyancsak nagy mestere Kálnoky az anyagtalan dolgok materializálásának, a foghatatlan fogalmak, szinte a Semmi érzékeltetésének — e téren csak Weöres és Nemes Nagy a versenytársa: „A vázából kihajlik az ottfeledett / csokor sárga árnya” (.Kétségbeesés); „Homály szövi szálait a bokorban” {Alkony). A szublimációhoz, a halmazállapot „kétlépcsős” minőségi ugrásához hasonlatos ez a példa: „kánikula verítéke kövül / cseppkőbarlangok kupolahomályán” {Évszakok temetője). Az elképzelt dolgok érzékelt dolgokká változnak e metaforában: „kéjesen förtelmes testet ölt / minden káprázata, mit visszafojtott” (Az aszkéta pillanata). A megszemélyesítés merészségét csodáljuk emitt: „Bozótosukban kushadnak az évek, / s falánk vadállatarcuk eltakarják” (Várokozás). Szinte tudományos precizitás jellemzi e képet: „légoszlop nyomta, fullasztó teher” (A távozó) — az atmoszféra természetes „levegőoszlopa” válik elviselhetetlenné a fulladozó tüdőben. Máshol kacattá tárgyiasulnak a foszlactozó emlékképek: „emlékei szétrongyolódva / akadtak fenn mohó faágakon” (A távozó) - igaz, ehhez hasonlót József Attilánál is találunk: „ mert annyi mosoly, ölelés fennakad / a világ ág-bogán”.48 A De profundis remeklő fogalom-megszemélyesítése is ide kívánkozik: „nem vár többé az alkalom / nyihogva, fölkantározottan” — micsoda 112