Alföldy Jenő: Kálnoky László - Kortársaink (Budapest, 1977)
Lángok árnyékában
költészetének egyik legfontosabb eleme. József Attilá-s bájjal formálta meg ezt a groteszket: „púpos kis házak roskadnak a nyárban, / s a mozdulatlan árnyú pitvarokban / mint kő Buddhák, öreg parasztok ülnek” (Gyermekkor). A groteszk ezúttal a törékenység, az esendőség szépségének eszköze: megkövült emberi sorsok terpeszkednek itt az ázsiai nyugalom kétes idilljében. Sokkal kegyetlenebb, kíméletlenebb a „Pusztuló arc”’ leírása: „a képmutatás meg az iker / gyanakvás nyelvet öltöget / az arcból, melynek már kerülni kell / az irgalmatlan tükröket”. A magányosság hermetizmusát érzékeljük az önironikus képsorban: „Leselkedik reám / az embriós üveg spirituszából / az emlék tején hízó halmagány” (Megbántott halottakhoz). Ugyancsak vakmerőn, szinte mazochisztikusan karikírozó ez az önarckép: „a majomi, személytelen vigyor / átüt a túlápolt egyéniségen” (A megalázott, 5.). A közérzet tárgyiasítása egyszerre vésztjósló és komikus olykor: „puskaporos hordón ijedt szobor / áll a kert közepén, / a robbanás előtti pillanatban” (Nyári kert). Vas István mutatott rá Kálnokynak arra a „fanyar, töretlenül szatirikus egykedvűségére”, ahogy „a testi szenvedés kínpadán saját pusztulását nézi”. Majd megállapítja: „Ez a karónpipázó szemlélet valamilyen lényegi magyarságot ad költészetének, holott egyébként sem újabb témáiban, sem ritmikájában, sem színkezelésében nincsenek közvetlen nemzeti vonások.” Szenvedés, önfegyelem és játékosság együttesét később így jellemzi tanulmányában: „Arany óta aligha van, aki bizarrabb képeket magától értetődőbb természetességgel tudott volna szövegébe illeszteni.”49 Valóban, láthattuk, milyen nagy szerepe van Kálnoky költészetében az ötletnek. A következő csokorban azokat a példányokat gyűjtöttük össze, melyekben a pregnánsan szellemes, vagy éppen humoros ötletből bomlik ki 114