Alföldy Jenő: Kálnoky László - Kortársaink (Budapest, 1977)
Farsang autóján
A holdnál gyorsabban fogyatkozom, felhőbe fullad sárga cikkelyem, s fölhangzom egy raktár mélyén, a néma pamutbálák között érthetetlen sikoltás. Menekülőt látunk magunk előtt, az első három sor akár egy krimi részlete is lehetne. A negyedik sorban következik be az a váratlan fordulat, melyet e fejezet mottójául idézett sorral is jellemezhetünk: „Meglepődünk mindannyiszor, / ha arcot vált a megszokott jelenség” (Meglepetések). Már azt hittük, egy üldözési jelenet tanúi voltunk. Joggal véltük így, de most kiderült: nem szökevény és üldözők viszonyáról van itt szó, hanem valami másról. S mi az a más? Talán belül vannak az üldözők, akik elől szeretne eltűnni a vers hőse? Talán azok a halottai zaklatják most is, mint annyi más versében? Ezúttal másról van szó. A költői önismeretről. Arról a magányosságról és arról az önérzetről, mely rejtőző művésszé teszi, annak ellenére, hogy versei voltaképp közérthetőek. Hogy is írta róla Vas István: „Úgy elbú, hogy észre sem veszik.”61 Az elbúvás módja itt: az eltűnés, árnyékká változás, sőt az árnyék átrajzolódása. A szemlélő hiába világít reá zseblámpájával, mint valami detektív; bottal ütheti nyomát. S hogy milyen is valójában? A művész maga sem mondhatja meg teljes fogalmi biztonsággal. Nem tudja például, hogy a bensejében folyó „idült üszkösödés / tömegjárvány-e vagy személyes ügy” csupán (Megállapítások). Mi úgy véljük, lét- és halálértelmezése korántsem magánügy, s az, hogy sokkal többet sejtet, mint amennyit kimond, a művészet lényegi természetéből következik, s nem emberi másneműségéből vagy a különállás belső kényszeréből; a József Attila-i „elvegyülni és kiválni” elvének felel meg, akkor is, ha nem útmutatást ad az emberi cselekvésre, hanem az önismeret katarzisát kínálja. 164