Alföldy Jenő: Kálnoky László - Kortársaink (Budapest, 1977)
Költő, két korszak határán
1943-ban már szerepelt Verlaine-átültetésekkel a Vas István által szerkesztett, Stefan Zweig-féle tanulmánykötetben. 1948-tól a világirodalom remekműveinek egész sorát szólaltatta meg magyarul, s amit saját költészetével nem sikerült elérnie, azt műfordítóként vívta ki; 1963-as József Attila-díját elsősorban a versek és drámák tolmácsaként nyerte el. 1954-ben valamelyest oldódott körülötte az agyonkáderezés légköre: lektori állást kapott a Szépirodalmi Kiadónál; három év múlva úgy döntött, hogy idejét költészetének és műfordításainak szenteli, s a szabad pályát választotta. Második kötete, a Lázas csillagon, 1957-ben jelent meg. A „Válogatott versek” alcímet viseli, mert 1939 és 1956 között keletkezett verseinek nagy részét m/egsemmisítette: úgy érezte, tizenhét esztendős Várakozás után minél megrostáltabb gyűjteménnyel kell bizonyítania; körülbelül 1900 verssort vont vissza végérvényesen. A kötet megjelenését követően szabadabban bontakozhatott ki költői munkássága; az éles hangú, pamfletszerű kritikák már nem lepték meg.13 Ám egy szerencsétlen epizód ismét szavát szegte. 1960-ban, az Élet és Irodalom hasábjain jelent meg A kegyelet oltára című szatírája, a hatvanas évek egyik legnagyobb irodalmi botrányát kavaró verse. Kálnoky Széljegyzet című versével válaszolni akart támadóinak — glosszaíróknak, névtelen levélíróknak és telefonozóknak —, de az akkori lapszerkesztő óvatossága miatt ez már nem jelenhetett meg. A kedveszegett költő ismét elhallgatott, négy évig újra csak fordításainak élt. A hatvanas évek második felében minden előzményt felülmúló virágzásnak indult költészete. Eleinte csak a Nemes György szerkesztette Élet és Irodalom közölte folyamatosan verseit, majd újabb köteteinek megjelenése után a folyóiratoknak is megbecsült munkatársa lett. Az 1970-ben megjelent har-18