Alföldy Jenő: Kálnoky László - Kortársaink (Budapest, 1977)
Az árnyak kertje
szókapcsolásától eltér: rózsaszín láz — bolhaszínház; őz fél — ősznél; alkony ott — balkonod; nyár oson — városon; köd ül — mögül; tűr benn — űrben; nyugtalan kínt — a palankint stb. Bizarr rímeit olyankor érezzük leleményesnek, amikor egymástól nagyon távoleső dolgokat — például műveltségszavakat, természettudományos, elméleti absztrakciókat csendít össze: falanxát - anyagtalanság; felbuzog - rombuszok. Friss, groteszk hatást vált ki a városi nyelvjárás szavainak rímhelyzetbe tevésével: gixere — mixere; csókolt — szatócsbolt. A versek szecessziós túlstilizáltságát főképp olvadóan lágy hangzású jelzőivel, s egyáltalán, a jelzők zsúfolásával teszi két nemzedéknyi késést éreztetően anakronisztikussá: bús, lágy, furcsa, finom, halott, bizarr, pazar, holdfényes, régi, fájó, henyélő, lanyha, zord, hervadt, fáradt, monoton, tompa, komor, örök, duhaj, lassú, szomorú, távoli, idegen, ismeretlen — meg a sok szín: bíbor, tintaszínű, lila, vérszínű, rozsdaszínű, rézszínű, halvány, rőt és így tovább. Ennyi szokványos külsőségtől - különösen ha a szövegösszefüggésből kiragadva leltározzuk — akár epigon is lehetne; de nem az, mert e századeleji divat szerint öltöztetett versekben a harmincas évek fiatalembere borong a felnőni képtelen, végórájához közeledő magyar polgárság provinciális állapotán. Nem édesbús, nosztalgikus haldokás ez, mint a fiatal Kosztolányinál, Tóth Árpádnál, hanem a romlás diadala. Nem olyan nyers és agresszív, mint Szabó Lőrinc, s távolról sem sejti azokat a társadalmi erőket, melyek a bomlást sürgetik József Attila vagy Illyés Gyula költészetében, de irgalmat ó sem kér e világnak, legföljebb egy-egy szánandó áldozatáért érez részvétet: „Borzasztó tudni, hogy egykor mind fiatal lányok voltak” (A vénleányok), „egyre jobban sajnálom én / a málnaszörpivó urat” (Őszi képek kisvárosban, VII.). 32