Alföldy Jenő: Kálnoky László - Kortársaink (Budapest, 1977)
Az árnyak kertje
van a valóságról, az impresszionista viszont nem a valóságra kíváncsi — mint a naturalista —, hanem a valóság látszatára. A klasszicistánál az ábrázolásba beleszól az ész ítélete vagy előítélete, az impresszionista elvégzi az analizist, de nem ő ítélkezik, hanem a rekonstruált vagy megkonstruált látszat. A közmegegyezés megvetése, az átlagos szemlélet elutasítása az impresszionista költő másik ismertetőjegye. A valóságot Kálnoky sosem idealizálja - a szépítést csupán a szövegen, s nem a vers tárgyán végzi el. Tanulságos, amit Monet-ről jegyeztek föl kortársai. „Egyszer egy nagyon kedves barátja halottas ágyánál azon kapta rajta magát, amint ösztönösen azt kereste, hogyan módosítja a halál az elhunyt halántékán a színek viszonylatait és fokozatait.”25 Ehhez hasonlót az akasztott ember végvonaglását mohó kíváncsisággal szemlélő Leonardóról és még számos nagy művészegyéniségről is följegyeztek; az alkotás abszolutista önkényúr, a szánalmat, megrendülést, részvétet gyakran a művészi érdek igájába kényszeríti. Az impreszszionizmusban és a vele párhuzamos naturalizmusban vált ez egyenesen művészi elvvé, mint az épater le bourgeois eszköze, mert a polgári erkölcsök elvesztették tekintélyüket a művész előtt. Egy újfajta erkölcs megjelenése kellett, hogy - a magyar költészethez visszatérve — az Arany János-i, klasszikus-realista ars poetica, a valóság „égi mása” ismét hiteles szólaljon meg József Attila Ars poeticájában: „Az igazat mondd, ne csak a valódit”. Kálnoky azonban az újonnan föllépő József Attila és Illyés által jelzett és képviselt társadalmi erőket nem ismerhette föl; „sóvárgása a teljesebb élet felé” egész életművén végigkísérhető, de ő nem egy korszak elejének, hanem egy korszak végének embere, s mint ilyen hozza létre kivételes művészi értékeit. 34