Alföldy Jenő: Kálnoky László - Kortársaink (Budapest, 1977)
Lázas csillagon
cializmus állásáról Ignotusnak.) Ez az utóbbi áthallás azonban csak a hasonlat tárgyi elemeiben érződik, melyek a kép alapötletét adhatták. A föld mélyén rejlő kincs József Attilánál „lobog”, Kálnokynál lefojtottan „hévül”. József Attilánál a kép bizakodó, kollektív gondolatot hordoz, közösségi perspektívát sejtet, Kálnokynál a személyiség belső értékeinek, szenvedélyeinek végeérhetetlen meddőségét jelképezi. És ezzel már kimondtuk, hogy nem egyszerű áthallással van dolgunk, hanem arról van szó, hogy a költő tudatosan megkülönbözteti magát attól, akitől tanul, akiről példát vesz a személyes érdeken való túlemelkedésre. S ez egybehangzik időskori felfogásával: „Nemcsak az én életművem, hanem a legnagyobbaké is elsősorban elődeik eredményeinek újszerű kombinációja, idegen hatásoknak saját belső világukhoz való hozzáformálása.”31 Az elégia néhány sorában mégis úgy tetszik, túlságosan közvetlen a hatás - például: „Eltűnünk nyomtalan, mint réteken a hófolt” (vö.: „Talán eltűnök hirtelen, / Akár az erdőben a vadnyom”, Talán eltűnők hirtelen); „Az éj mint óriás szárnyú, fekete lepke, / rászállt a tájra, s elaludt” (vö.: „Az éjjel rászálltak a fákra, / mint kis lepkék, a levelek,” Eszmélet). A vers értékét azonban aligha csorbítják ezek az apró részletproblémák. A „nyugatos” jelzők szórványos jelenléte nem stílus meghatározó (dús csapatban; lassú lázak; sötétlő arccal; fénylő mosolyát). A kétszáztíz soros kompozíció töretlen ívelése, nyelvének tárgyi és fogalmi pontossága, mondatainak méltóságos lejtése, kifáradás nélküli, nyugodt hömpölygése, hibátlan, de sohasem mesterkélten csengő asszonáncai a korszak modern remekei közé emelik: a szanatóriumi betegek csöndes haldoklása — ahogy Rónay György mondta előadásában - valóban világállapotot jelképez. A betegség - mint a magyar költők közül is áldozatokat szedő „morbus hungaricus” - leírása 48