Alföldy Jenő: Kálnoky László - Kortársaink (Budapest, 1977)
Lázas csillagon
nemzet eszméjéből való kiábrándulás ellen. Az elégia váratlanul ódái lendületet kap, s felhangzik az anyanyelvi örökség, a költészet dicsérete: Világosul, amit régóta sejtek: Ahogy bonyolult testemben a sejtek születnek, halnak, névtelen tömeg, úgy old magába engem is a népem, a vérem lüktet versem ütemében, és nyelvével szólhat csupán a szám. Sodrába vett a véghetetlen áram Egy hang vagyok a nagy harmóniában, mely megtagadhat, akkor is hazám! Szinte A Dunánál és a Hazám József Attilája pátoszával ad hangot hazafias érzésének — a vers mégis az irónia szavaival zárul: Már nem bánhatna vélem mostohábban, s vonzóköréből nem léphet ki lábam; testem földjéből vétetett: övé. Ha ezt tudom, nem lesz nehéz a búcsú: Bölcsen térek meg borfoltos bajúszú, hordóderekú őseim közé. „Az a kis ember ott belül" most sem állhatja meg, hogy nyelvet ne öltsön a nemesi címer tulajdonosára. Közérzete nehezen oldódik — a „szörnyű idők emléke ég, / nyújtózkodik a csontjaimban” {November, 1945) -, nem találja helyét a pártküzdelmektől hangos, forrongó társadalomban. 63