Alföldy Jenő: Kálnoky László - Kortársaink (Budapest, 1977)
Lázas csillagon
gondolatfolyama, a politikai versek határozott ditirambusa és a tunya provincializmus groteszk megjelenítése arra utal, hogy a költőnek minden pesszimizmusa mellett egységes látomása volt a világról s benne az emberről. A fordulat éve után politikai dezorientáltsága és kitaszítottsága fosztotta meg attól, hogy az ötvenes évek elején írott verseiben is elfogadható víziója legyen a világról. A magára hagyott ész erőfeszítéseivel akart felülkerekedni a sors reménytelenségén, ezért kereste a gondolati verstípusban a költészet járható útjait. Törekvései azért maradtak a kísérlet szintjén, mert a borús kedély nem volt alkalmas a gondolat költői megjelenítésére - csupán a szigorú poétikai formák keretei közé szorított tudományos gondolkodásig jutott el poémáiban, anélkül, hogy gondolatai meggyőznének. A progresszív művész rangját azzal vívta ki már fiatalon, hogy megtagadta a társadalomban tapasztalt provincializmust, a demagógiát, az embertelenséget. Nem volt azonban lehetősége az eszmei választásra. Tagadta a rosszat, de nem jutott tovább a tagadásnál. Ez azonban még nem állítaná szembe költészetünk nagyjaival. Gondoljunk Az embereket író Vörösmartyra. Ő is írt olyasfélét, mint Kálnoky „az ember szörnyeteg” típusú megnyilatkozásaiban: „Az ember fáj a földnek; oly sok Harc- s békeév után A testvérgyűlölési átok Virágzik homlokán; S midőn azt hinnők, hogy tanul, Nagyobb bűnt forral álnokul. Az emberfaj sárkányfog-vetemény: Nincsen remény! Nincsen remény!” (1846-ban írta, amikor csak pillanatnyilag látszott úgy, hogy a reformkori küzdelmek kilátástalanok.) Petőfi egész versciklust írt az emberiét reménytelenségéről, s a Felhők körül még tucatnyi világgyűlölő verse született. Ady költészetében is lépten-nyomon depressziós mélypontokra bukkanunk. József Attila híres sorai, „A semmi ágán ül szívem, 72