Alföldy Jenő: Kálnoky László - Kortársaink (Budapest, 1977)
Lázas csillagon
/ kis teste hangtalan vacog” mellett még hosszan idézhetnénk a reményvesztettség lírai híradásait. Kétségtelen: e klasszikusainknál a világidegenség vagy az embermegvetés olyan — hosszabb vagy rövidebb — lírai pillanat, melyet a dacoló akarat patetikus fölegyenesedései követnek. A politikai lírikusnál alapvetően fontos, hogy — mint Antonio Gramsci mondja — az értelem pesszimizmusát kiegészítse az akarat optimizmusa. De ne felejtsük el: Kálnoky nem politikai költő, 1939 és 1945 között is botcsinálta Türtaiosz volt. Nem adatott meg neki a fölismerés, hogy szociális értelemben közösségre — egy társadalmi osztály szövetségére — találjon, csupán a polgárságtól való elhatárolódását látjuk. A nemzet túlságosan elvont kategória ahhoz, hogy a felszabadulás táján megszólaló hitvallása a magyarság-tudat mellett maradandó ideológiai alapot adjon munkájának: eszményképe, a reformkori nemesi magyarság, s az européer Babits - tulajdonképpen biztos társadalmi fedezet nélküli — polgári magyarsága nem ugyanaz, mint a szocialista Magyarországé. Nem érthette meg, miért történt meg vele a költői létét már-már hatálytalanító kitagadása a magyar költészetből, egy olyan társadalmi osztály nevében, amellyel szemben soha semmiféle ellenséges magatartást nem tanúsított. Költőről beszélünk, nem politikusról; ha társadalmi tudatunkat elsősorban Petőfi, Ady és József Attila költészete erősíti is meg a küzdő, sorsát történelmi távlatokban szemlélő ember példáival, azért nemzeti voltunk, európaiságunk és embervoltunk tudatosításában Arany János, Babits Mihály és Weöres Sándor életművét éppúgy nem nélkülözhetjük, vagy kezelhetjük másodrendűén, mint forradalmár költőinkét. A Kálnoky típusú költő integrálása a szocializmus kultúrájába nemcsak politikai és filozófiai eszmetörténetének megítélésén 73