Alföldy Jenő: Kálnoky László - Kortársaink (Budapest, 1977)

Lángok árnyékában

képsora, A megalázott szonettciklus teljességvágyat idéző — vagy a teljességről lemondó — tragikus pátosza; a művelődés története mindenütt érezteti jelenlétét a gondolkodó ember személyes megnyilatkozásaiban, ha csak olyan utalásokkal is, mint a Gyermekkor hérakleitoszi, „pantha rei”-elvére vissz­hangzó mondata: A folyó itt folyik még, de a hullám nem ugyanaz már. E hajózhatatlan víz tikait soha ki nem beszéli az idegennek a bejárható part. Most már nemcsak egy-két verstípus virtuóza, mint koráb­ban. Már szinte a világlíra egész orgonáján játszik, nemcsak egy regiszterén - és az benne a csodálatos (mint Babitsnál, József Attilánál vagy Weöresnél), hogy ezen a hangszeren játszva, vég­eredményben, egy alkatában magyar zengzetet, egyszersmind csak rá jellemző stílust szólaltat meg. Ismerünk kitűnő meste­reket, nagy világirodalmi kultúrával rendelkezőket, nyelvtudós hoz méltó anyanyelvi készségekkel, verseik mégis mintha mű fordítások is lehetnének. Kálnokynál ezt újabban soha nem érezzük, noha előző kötetének néhány darabjáról egy olvasói tesztvizsgálat alanya nyugodtan mondhatná, hogy Lermontov­­vagy Baudelaire-átültetés - például az Éjszakáról vagy a Rej­tett játékokról, s A létezés rémségeit egy ismeretlen, irraciona­­lista német filozófus-költő művének is tulajdoníthatná. A harmadik kötet verseitől kezdve ezt soha nem érezzük. Az idegen stílus, versminta, a mitológiai vagy drámai hős (Hérosztratosz, Hamlet) csupán arra szolgál, hogy amit a saját történelmi korszakában nem lel, azt az egyetemes embertípust, azt a lírai - vagy drámai — hőst a kultúra történetéből repro-78

Next