Alföldy Jenő: Kálnoky László - Kortársaink (Budapest, 1977)
Lángok árnyékában
képsora, A megalázott szonettciklus teljességvágyat idéző — vagy a teljességről lemondó — tragikus pátosza; a művelődés története mindenütt érezteti jelenlétét a gondolkodó ember személyes megnyilatkozásaiban, ha csak olyan utalásokkal is, mint a Gyermekkor hérakleitoszi, „pantha rei”-elvére visszhangzó mondata: A folyó itt folyik még, de a hullám nem ugyanaz már. E hajózhatatlan víz tikait soha ki nem beszéli az idegennek a bejárható part. Most már nemcsak egy-két verstípus virtuóza, mint korábban. Már szinte a világlíra egész orgonáján játszik, nemcsak egy regiszterén - és az benne a csodálatos (mint Babitsnál, József Attilánál vagy Weöresnél), hogy ezen a hangszeren játszva, végeredményben, egy alkatában magyar zengzetet, egyszersmind csak rá jellemző stílust szólaltat meg. Ismerünk kitűnő mestereket, nagy világirodalmi kultúrával rendelkezőket, nyelvtudós hoz méltó anyanyelvi készségekkel, verseik mégis mintha mű fordítások is lehetnének. Kálnokynál ezt újabban soha nem érezzük, noha előző kötetének néhány darabjáról egy olvasói tesztvizsgálat alanya nyugodtan mondhatná, hogy Lermontovvagy Baudelaire-átültetés - például az Éjszakáról vagy a Rejtett játékokról, s A létezés rémségeit egy ismeretlen, irracionalista német filozófus-költő művének is tulajdoníthatná. A harmadik kötet verseitől kezdve ezt soha nem érezzük. Az idegen stílus, versminta, a mitológiai vagy drámai hős (Hérosztratosz, Hamlet) csupán arra szolgál, hogy amit a saját történelmi korszakában nem lel, azt az egyetemes embertípust, azt a lírai - vagy drámai — hőst a kultúra történetéből repro-78