Alföldy Jenő: Kálnoky László - Kortársaink (Budapest, 1977)
Lángok árnyékában
objektiváltad kínjaidat, akkor valamennyire már el is idegenítetted őket önmagadtól, azáltal hogy mintegy magad elé helyezve szemlélheted őket; mellékes, mert a nő úgysem szán meg érte, vagy ha megszán is, még nem fog viszontszeretni, a betegséged nem gyógyul meg (a pesszimizmusod sem), s a világ sem lesz jobb, hiszen a világ megváltásához Krisztus megfeszíttetése, a történelem mártíijainak sora is kevésnek bizonyult. S ha eddig volt benned valami halvány remény, hogy fájdalmaid és szorongásaid még nem igáztak le végérvényesen, hát ezután majd nem reménykedel — meggyőz erről a támadhatatlanul igaz mű, szenvedéseid apoteózisa. Egy a fontos: hogy a műalkotás műalkotás legyen, lét a léted nélkül vagy helyett, teljesség életed csonkaságának kárpótlásaként, tökéletes, zárt világ a hézagos világ és a hegeli „rossz végtelen” kozmikus útvesztőjével szemben. Ez a fontos, a többi mellékes. E költői hitvallás kétségtelenül nem az egyetlen a lehetségesek közül. Egy Petőfi, vagy egy József Attila másként vélekedik. József Attila teoretikusi munkásságában mégis igen érdekes, Kálnoky költő-magatartását is elfogadtató gondolatokra bukkanunk: „Azt is mondták az irodalomról, művészetről, hogy érzelem kifejezése[...] Holott a művészet legalább annyira különbözik az érzelem kifejezésétől, mint a sírás meg az ásítás a színpadi sírástól, ásítástól [. . .] ha valaki sír a színpadon, az nem azt jelenti, hogy a színésznek bánata van, mert hisz akkor közvetlen kifejezés volna. Sőt, a színésszel madarat lehetne lógatni, ha jól adja a bánatosat. Hát nem is érzelem kifejezéséről forog ott a szó. Éppen megfordítva, a bánat, az érzelem a forma, azaz formai elem, amely másnak a kifejezése végett szerepel.” (Kiemelés: József A.)40 Kálnoky költészete - és általában a „dolorikus művészet” - érzelgősségmentes megítéléséhez igen hasznos teoretikai kiindulópontot ad József 82