Antal László: A magyar esetrendszer - Nyelvtudományi értekezések 29. (Budapest, 1961)

Bevezetés

BEVEZETÉS 1. A bevezetés célja. Egy hosszabb tudományos értekezés elé nemcsak illő, de hasznos is bevezetőt fogalmazni. Mihelyt kezdetét veszi az első fejezet, a tulajdonképpeni „mű”, a szerző — hogy úgy mondjuk —• a csaták mezejére lép. Érvelhet, vagdalkozhat, ezért később maga is kaphat sebeket, de arról nemigen ejthet szót, hogy mit jelent számára a választott téma és az alkalma­zott módszer. Ha érinti is módszerét, akkor azt agitatív szándékkal teszi, bizonygatva, hogy a kérdéses probléma megoldására az a legmegfelelőbb. Egy­szóval mindig eleve harci pózba helyezkedve beszélhet csak, hisz míg sorait rója, azt kell latolgatnia, vajon érvelésének nincs-e olyan védtelen pontja, ahová pályatársai könnyen bedöfhetik argumentumaikat? Csoda-e, ha ilyen körülmények közt a módszer- és tárgyszeretet szívmelegéből nem sok marad? Az író vagy költő e tekintetben jóval szerencsésebb helyzetben van, mert munkájáról, annak vélt helyéről és céljáról önvallomást írhat, s abból megint egy újabb munka kerekedik ki. Nekünk viszont csak a bevezetés marad, ez az a viszonylag szélcsendes öböl, ahol anélkül nyilatkozhatunk, hogy közben mindenáron meg akarnánk győzni az olvasót. Itt tehát csak megértésre tart igényt a szerző, egyetértésre nem feltétlenül. Az eddig mondottaknak megfelelően e bevezetésnek is az a célja, hogy tájékoztassa az olvasót a dolgozat céljáról és felépítéséről, s egyben írójának nyelvészeti hitvallásáról. Ez utóbbit a dolgozat módszerével kapcsolatban mondjuk majd el, s itt közvetve arról is szót ejthetünk, hogy elképzelésünk sze­rint a tanulmány milyen helyet foglal el a nyelvtudomány, s azon belül a magyar nyelvtudomány napirenden levő feladatai szempontjából. 2. A dolgozat célja és felépítése. Dolgozatomban egy alapvető és egy kiegé­szítő célt tűztem magam elé. Fő célom az volt, hogy leírjam a mai magyar köz­nyelv esetrendszerét, tehát kiderítsem, melyek nyelvünkben az esetnek mint sajátos alaktani kategóriának az ismérvei, és meghatározzam, hogy ez ismérvek alapján manapság hány esetről beszélhetünk. Eme fő célt kiegészítem egy rövid történeti visszapillantással, és megpróbálok fényt villantani a mai magyar deklináció fejlődésének két korábbi állomására. A dolgozat felépítését tárgya szabta meg. Mindenekelőtt szükségesnek bizonyult egy fejezet — az első — beiktatása, amely az eset néhány általános nyelvészeti vonatkozását veszi számba, pontosabban dióhéjban tájékoztatja az olvasót a fontosabb felfogás-típusokról. Ezután — a második fejezetben — bemutatjuk a mai magyar alakrendszernek azokat a különben ismert mozza­natait, amelyek témánk megoldása szempontjából — felfogásunk szerint — döntő jelentőségűek. Nevezetesen kimutatjuk, hogy a korábban esetragnak tar­tott elemek köréből világosan kiválik egy szűkebb csoport, s alaposabb vizs-1*

Next