Anyanyelvi műveltségünk. A pécsi Nyelvművelő Konferencia anyaga (Budapest, 1960)
Nyelv és iskola
165 a foknak megfelelő szinten beleértjük a szocialista közműveltségi anyagba. Okvetlenül gondolnunk kell persze arra is, hogy a tantervi túlterheltség miatt — meg egyébként is, a koncentráció szellemében — az idegen nyelvi szaktanárok is támogassák az anyanyelv sajátosságainak tudatosítását; sőt valamennyi tanár törekedjék a helyes magyar nyelvhasználat erősítésére. De ezenfölül a társadalmi légkör is fontos: az ifjúsági egyesületek és újságok, a rádió ifjúsági műsorszámai stb., -— főként pedig a mai irodalom nevelő hatása. S ezzel kapcsolatban térnék ki utolsó kérdésemre, mely épp a mai magyar prózaírók nу e 1vérzéкfej1esztő hatására vonatkozik. Nyelvművelésünk tudvalevőleg vagy tíz éve törekszik arra, hogy a felszabadulás óta tartó nagy társadalmi átalakulás alatt a műveltség körébe bejutó hatalmas népi tömegek ne csak megismerjék, hanem megszeressék, s a nyilvánosság előtti megnyilatkozásaikban szépen használják nyelvünk legcsiszoltabb, eszménynek tekintett változatait: az irodalmi és a köznyelvet. Ezért harcolt például a művelt nyelvi rétegekbe nem illő nyelvtani alakok ellen, így a „suk-sük igeragozás” vagy más nyelvjárási formák ellen; ezért küzd az ifjúság egyes csoportjai közt oly népszerű csibésznyelv kordában tartásáért. Nem vagyok azonban meggyőződve arról, hogy ezzel egy időben mindegyik, ifjúságunknak is ajánlott, eszmei mondanivalóiban haladó írónk támogatta ezt a célunkat azzal a hatással, amelyet műveinek nyelve tehet az olvasókra. Nem akarok a korai Magyar Nyelvőr művészetellenes dogmatizmusába esni, s az írók megokolt vagy védhető nyelvi sokszínűsége ellen szólni. Örvendenék azonban, ha a holnapi, írói nyelvi vitán tisztázódnék az a kérdés, hogyan vesz részt a szépprózaíró mai művelődési forradalmunk nyelvi nevelő munkájában. Jól tudom, hogy a nyelv nem osztály jellegű, s így a burzsoá osztályuralom megdöntése sem okolhatná meg irodalmi nyelvünknek akár részleges visszaprovincializálását vagy argósítását; mindamellett a társadalmi küzdelem állandóan alakított a szépprózai stíluson. Mikor a reformkorban hosszú fejlődés eredményeként lényegében kijegecesedett a prózaírói nyelv, ebben főképp az akkori — jórészt köznemesi, kisebbrészt ehhez hasonult polgári — „értelmiségiek”-nek kissé archaizáló, eszményinek tartott szokását juttatta új szerephez. Ezt már Petőfi s néhány társa közelebb vitte ugyan az országszerte élő nyelvszokáshoz, igazában azonban csak a századforduló táji regény- és novellaírói hagyták el az országos élő nyelvben nem igazolt alakokat (nemesb, mondá, jövend stb.) s az egész stílus korszerűtlen, romantikusan fennkölt eszközeit (mi csodás, mely dicső, ezen igazság stb.). Ez a „polgáriasodás” azonban szintén nem hozott átfogó és hirtelen változásokat nyelvünkben. Móricz Zsigmond s mások aztán tovább közeledtek írói stílusukban is plebejus hőseik mindennapi nyelvéhez, sőt a szereplőik beszédeként idézett részekben még a nyelvjárásokat vagy a külvárosi munkások „nagyvárosi népnyelv”-ét is jól felhasználták társadalomrajzuk művészi eszközéül. A Horthy-korszakban a munkásság szocialista szervezői a rendszer szemében „bűnözők” lettek. (Ez magyarázza, hogy a lebukott például verseimmé nemesedhetett József Attila proletárköltészetében.) A szépírói stílus tehát egészében ismét hasonlóbb lett a köznyelvhez, sőt