Anyanyelvi műveltségünk. A pécsi Nyelvművelő Konferencia anyaga (Budapest, 1960)

Nyelv és iskola

191 Egyéni stílus vizsgálatáról lévén szó, mindenféle „sematizáló módszerű” törekvés káros volna; mégis feltétlenül szükség van bizonyos módszerbeli elvek kialakítására. (Hogy a stílusvizsgálat alapelvei mennyire tisztázatlanok, s ez a tisztázatlanság milyen következetlenségeket von maga után, arra éppen előadónk, Bencédy József mutatott rá ,,A magyar stilisztika váz­lata” című egyetemi tankönyvről szóló bírálatában: Nyr. LXXXI11, 352). Az iskolai tanításban követendő, illetőleg követhető módszer alapté­telét abban az irányvonalban látom, melyet legegyszerűbben stilisztikai módszernek nevezhetnénk, s melynek lényege az, hogy elemzésünknek a nyelvtani alapokra kell épülnie, de tartalmi, irodalmi célokat kell követnie. Más szóval a nyelvi tények vizsgálatából kiindulva keressük ezek tartalmi funkcióját. Tehát a kifejezésmódok vizsgálatának kényelmes hogyanja mellett nem riadhatunk vissza az okokat és összefüggéseket nyomozó miérttől sem. Ilyen természetű elemző vizsgálatokkal elszórtan nem egy helyen találkozhatunk, és az iskolai elemző munkában is támaszkodhatunk Arany János és Gyulai Pál vagy legalábbis Riedl Frigyes és Négyesy László fejtegetéseire csakúgy, mint Horváth János vagy Sőtér István egy-egy tanulmányrészletére. De egyes írók, költők stílusát részletesen elemző monográfiákkal az érdekelt szaktudományok, a nyelvészet éppen úgy, mint az irodalomtudomány mindeddig adósak maradtak. Mit várhatunk ilyen körülmények között az iskolai tanítástól? Föl­fogásom szerint elsősorban a nyelv legközvetlenebbül megragadható szek­torának, a szókincsnek vizsgálata a legjobban kiaknázható terület. Ennek útja nem is egészen töretlen. Csakhogy a régi felfogás főleg a szokatlan, ismeretlen szavakra fordított gondot. Rubinyi Mózes a maga korában igen jelentős és ma is sok tekintetben példamutató Mikszáth-könyvének beve­zetésében még azt mondja, hogy senkit sem érdekel, hogyan használja Mikszáth az olyan közönséges, hétköznapi szókat, mint például az asztal. Az újabb stilisztikai és lexikográfiai kutatás azonban arra mutat, hogy éppen a hétköznapi, a gyakran használt szók rejtenek magukban sok tanulságot. Alsóbb fokon (az általános iskolai tanításban) — azt hiszem — igen eredményes egy-egy író, költő kedvenc szavainak összeállítása. Itt első­sorban a leggyakrabban használt szók kerülnek előtérbe. Ezek értelmezése, jelentésüknek, —kellő óvatossággal — jelentésárnyalataiknak, szinonimáik­nak összeállítása nemcsak a tanulók kifejezéskészletének a szókincs fej­lesztésében eddig sem ismeretlen módját teszi elevenebbé, hanem a máso­dik cél, a világnézeti kérdésekkel való összefüggés útját is egyengeti. Ilyen esetekre gondolok, mint Petőfi alföld, Ady vér, Juhász Gyula bús, József Attila kiált stb. szavai. Az efféle, a köznyelvben használt szavaknak az illető költő, író ajkán sajátos színezete, hangulata támad, mely elválaszt­hatatlanul összeforr a költő egyéniségével, felfogásának, világnézetének jellegzetes kifejezője lesz. — A következő lépcsőfokot éppen ezért abban látom, hogy a gyakori szavak közt bizonyos minőségi szűrőt alkalmazunk. Megállapítjuk, hogy melyek azok a szavak, amelyek költőnk, írónk életével, egyéniségével szorosan összefonódnak, nála sajátos jelentést és jelentőséget kapnak. így a gyakori szavak csoportját a költő életének, egyéniségének megismert vonásai alapján jelentősen megszűrjük. A tanulók hamarosan rájönnek arra, hogy a leggyakrabban használt szavak nem feltétlenül a

Next