Anyanyelvi műveltségünk. A pécsi Nyelvművelő Konferencia anyaga (Budapest, 1960)
Az irodalmi nyelv kérdései
267 у.ócltaк már mind, csak az őrszem látta j megilletődött hallgatásomat.” — A költői egyéniség jelenlétét s a költő nyelvalakító tevékenységét ezekben az idézetekben éppúgy nem érezzük, mint az előzőkben; a kifejezés itt sem a költő sajátja. Míg azonban az előző versekben az egyénieskedés, az eredetieskedés, itt a kész nyelvi sablonok átvétele zavarja a sajátos mondanivaló sajátos nyelvi kifejezését. Mindkettő, az utóbbi is — bármily furcsának látszik — nyelvi modorosság, valamiféle nyelvi formalizmus. Szeretnék költői nyelvünkkel kapcsolatban még egy gondolatot megpendíteni: az úgynevezett szóhangulat kérdését. Az ilyesfajta vizsgálatok nálunk meglehetősen kezdetleges fokon állnak, bár nyelvészeink az utóbbi esztendőkben gyakrabban fordultak érdeklődéssel hasonló témák felé. Számomra például igen tanulságosak voltak Fábián Pál fejtegetései „A magyar stilisztika vázlata” című egyetemi tankönyvben, legutóbb pedig Fónagy IvÁNnak ,,A költői nyelv hangtanából” című könyve. Nem tudok ugyan szabadulni attól a gondolattól, hogy olyan tevékenységről van szó, melynek erősen szubjektív vonásai elkerülhetetlenek, mégis érdemesnek tartom, mert segíti a költői tudatosságot, s az olvasó szemét is rányitja az esztétikum egy eléggé elhanyagolt jelenségére. Alig hinném, hogy például József Attila alábbi két sorában: „Vágom a fát hűvös halomba, | fényesül a görcse sikongva,” a didergő A-к, sikló, csillogó s-ek, sőt a sikongva szó torlódó, majd megcsúszó mássalhangzói — kellő hangtani tudatosítás után — nem fokoznák az olvasó gyönyörűségét, s az ilyen tudatosítások nem járulnának hozzá költői nyelvünk fejlődéséhez. Hasznos lenne, ha nyelvészeink gyakrabban ejtenék módját, hogy bonckés alá vegyenek egy-egy verseskötetet vagy műfordítás-gyűjteményt, s elemezzék őket a nyelvészet különféle nézőpontjából. Mintha szívesebben foglalkoznának prózaírókkal, s a költők közül inkább csak a klasszikusokat kedvelnék. A költői nyelv bizonyára kényesebb feladatok elé állítaná őket, de megérné a fáradságot, mert közös szerelmünk, a magyar irodalom nyerne belőle. VIHAR BÉLA: Engedjék meg, hogy a költői nyelvről, a magam szerény műhelygyakorlatából is elmondjak néhány aforisztikusan megfogalmazott észrevételt, amint azt az elhangzott előadás folyamán ötletszerűen feljegyeztem. A felszólalásra megszabott idő rövidsége arra kényszerít, hogy az összefüggő és részletes kifejtés mellőzésével e gondolatok tömör felsorolására szorítkozzam. Költői nyelvünkben kétségkívül elterjedőben van bizonyos homályosságra való törekvés. Ha ez öncélú és álmélységet takar: mindenképpen helytelen, mert hazug. A homály azonban olykor árnyaló tartozék, a lelki tartalom sajátos állapotának érzékeltetése, a nyelvi festés eszköze. S mindehhez hadd fűzzem hozzá: a költészet lényege az élmény áttétele; enélkül megverselt riport vagy lélektani jegyzőkönyv a vers. — Egyébként azt vallom: a stílus tisztasága a lélek, a gondolat tisztessége. A szecessziós kifejezési forma kétségkívül elavult, időszerűtlen. De az ellenkezője: a nyelvi elsivatagosodás legalább olyan veszélyes tünet. A jó fogalmazás teljes fegyverzettel