Anyanyelvi műveltségünk. A pécsi Nyelvművelő Konferencia anyaga (Budapest, 1960)
Az irodalmi nyelv kérdései
287 meg a világért se írja róla, hogy agat, hanem csak írja nyugodtan, hogy „a szőre sárga láng”, hogy „tömött, sóhajtó templomok laktak a szemében” (József Attila: A kutya). Mert nem egészséges dolog, ha az író, költő új formát keres; de ha úgy érzi, hogy új mondanivalója kifejezésére új formát kénytelen alkalmazni, akkor az „egyenes út” az új formához vezet, és éppen a régi, megszokott forma alkalmazása jelentené számára a „görbe utat”. Elég csak Adyra vagy Majakovszkijra utalnunk. Az elmondottak mellett még különleges szabályai lehetnek a műfajoknak. A líra mindig ünnepélyesebb, mint a regény, még az egyszerű népdal, népballada fokán is. Az egyszerű nópdalköltő is tudja, hogy verselése nem hétköznapi paraszti beszéd (vö. pl. Csanádi—Vargyas, Röpülj páva, röpülj 33—7). Az elmondottakkal bizonyára Mesterházi is egyetért, és azok elsősorban nem is neki, hanem esetleges félremagyarázóinak szólnak. Előadásának még egy értékes, az előbbivel összefüggő mozzanatára hívnám fel a figyelmet. Arra, amit az igaz, jó és szép egységéről mondott Petőfi esztétikája szellemében. Ennek ugyanis nagy tanulsága lehet az iskolai oktatás szempontjából is: mivel ez az egység nem a nyelv puszta kollektív oldalában hanem a parole-ban nyilvánul meg, az igazán nevelő értékű nyelvi oktatásnak is fontos területe a parole vizsgálata, az olyan szövegelemzés, amely a tartalomból indul el, amely szem előtt tartja az egész művet, sőt az egész írói életművet, és ennek a távlataiban világítja meg a nyelvi-stilisztikai elemeket. Csak így tudja stilisztikai oktatásunk is elkerülni a formalizmus veszélyét. MARTINKÓ ANDRÁS: Bizonyára nem én vettem észre elsőül, hogy az irodalmi nyelvvel foglalkozó előadások után, ha azok szigorúan a tárgynál maradnak, a hallgatóságban — a hivatásos nyelvészeket kivéve — mindig megfigyelhető valami kielégítetlenség és további várakozás hangulata. Mintha nem azt kapták volna, amit vártak. Ezt a hangulatot aztán az oldja fel, hogy a hozzászólók rendszerint arról beszélnek, amiről nem volt szó az előadásban, de amit a hallgatóság — úgy látszik — várt. Ennek magyarázata pedig az, hogy az „irodalmi nyelv” kifejezést nem azonos módon értelmezi az előadó és a hallgatóság nagy része. Ez a helyzet késztet arra, hogy itt most — eredetileg tervezett hozzászólásomat félretéve — a nyelvi tipologizálás terminológiájáról s ennek elméleti és módszertani kihatásairól szóljak néhány szót. Tagadhatatlan, hogy ezen a téren az elmúlt évek sok-sok kitűnő megállapítása közben kissé messze mentünk a finomítás, árnyalás, legeslegpontosabb definíciók terén. Ma már kétségkívül fárasztóan hat, hogy az embernek állandóan olyan finom megkülönböztetésekre kell tekintettel lennie, mint aminőkkel már a „Nyelvünk a reformkorban” című tanulmánykötetben (1955.) is találkozunk: „nyelv”, „nemzeti nyelv”, „irodalmi nyelv”, „az irodalom nyelve”, „nemzeti irodalmi nyelv”, „köznyelv”, „beszélt nyelv”, „társai gási nyelv”, „szépirodalmi nyelv”, „költői nyelv”, „stílusnyelv”, majd