Anyanyelvi műveltségünk. A pécsi Nyelvművelő Konferencia anyaga (Budapest, 1960)
Az irodalmi nyelv kérdései
296 irodalmi nyelv szókincse és kifejezéskészlete, másrészt arra a kérdésre, hogy mennyi idő alatt válik például egy-egy köznyelvi szó, kifejezés stb. irodalmivá. Ugyancsak az ilyen jellegű kutatások válaszolhatnak az olyan kérdésekre, mint például, hogy az írók vagy költők milyen stilisztikai, költői és egyéb eszközök segítségével tesznek egy-egy köznyelvi szót irodalmivá, valamint hogy milyen irodalmi, társadalmi, politikai és egyéb okok játszanak szerepet egy-egy szónak irodalmi műben történő felhasználása esetén. De szeretném néhány konkrét példával is megvilágítani, hogy tulajdonképpen mire is gondolok. Számos esetben olvashattunk arról, hogy a köznyelv, a mindennapi élet, a jassz-nyelv, a mozgalmi nyelv, a szakmai és egyéb rétegnyelvek szókincse és kifejezéskészlete bekerül az irodalmi, művészi nyelvbe. Ennek a folyamatnak egyik legjellemzőbb példájaként József Attilát szokták emlegetni. Tőle is leginkább a „Külvárosi éj” kezdő sorait idézik: „A mellékudvarból a fény [ hálóját lassan emeli, | mint gödöra víz fenekén, | konyhánk már homállyal teli. | Csönd, — lomhán szinte lábrakap I s mászik a súroló kefe; \ fölötte egy kis faldarab | azon tűnődik, hulljon-e.” (ОМ. II, 64.) Emlegetik a „Mondd, mit érlel” egyes szakaszait: „Mondd, mit érlel annak a sorsa, | ki sót mér, krumplit, kenyeret, | hozómra, újságpapirosba | s nem söpri le a mérleget; | s ritkás fény közt morogva rámol \ — az adó hosszú, nagy a bér — | s mi haszna sincs, hiába számol | többet a petróleumért? [j S mondd, mit érlel annak a sorsa, | ki költő s fél és így dalol; | felesége a padlót mossa, | s ő másolás után lohol', | neve ha van, csak áruvédjegy, I mint akármely mosóporé, | s élete ha van élte még egy, | a proletár utókoré?!” (ÖM. II, 59). Citálják a „Munkások” című verset: „S hol zápfog rág, a város érdes része, | hol a vasbányák fuvallata ing, | gép rugdal, lánc zúg, jajong ládák léce, | lendkerék szíjjá esetten és nyalint, | hol a fémkeblü dinamókat szopják | a sivalkodó transzformátorok, | itt élünk mi. És sorsunk összefogják | a nők, gyermekek, agitátorok.” (ÖM. II, 48); a „Lebukott”-at: „Küzdtünk híven [!] a forradalomért, | nem halhatunk meg, élnünk kell tovább, I Zizegve várnak a röpcsik, a hék | s éhbérre várnak mind a burzsoák.” (ÖM. II, 47); valamint a „Tömeg”, „A város peremén” című versét és még néhányat szoktak bizonyítékként idézni (T. Lovas Rózsa, Milyen szavak valók versbe: Iskolai nyelvművelő. Bp., 1959. 354—62). Nem nagyon vizsgálták azonban azt a tényt, hogy József Attila egész életművén végighullámzik a „versbe nem illő, banális szók” használata. S kevés olyan munka van, mely azzal foglalkozik, hogy József Attila vagy bármelyik más költőnk mikor, milyen mértékben és milyen formában használt versben „szokatlan” köznyelvi szavakat, szókapcsolatokat, mondatszerkezeteket és stílusfordulatokat. Nem lehet véletlen, hogy József Attila pályakezdő éveinek Ady, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Kosztolányi, Babits, Eüst Milán, Kassák hangját, stílusát és szókincsét idéző verseiben (A gyerekszemű élet-tavon”, „Pogányos hitvallás magyarul”, „Baál”, „Himnusz az Élethez”, „ősapám”, „Erőének”, „Gyöngysor”, „Csöndes estéli zsoltár”, „Bús énekhívás”, „Köntösök”, „Nagy ajándékok tora”, „Távol, zongora mellett”, „A jámbor tehén”, „Szeged alatt” stb., vö. Bóka László, József Attila költői eszközei: Irodalomtörténet 1952: 287—301) szinte alig-alig találunk olyan