Anyanyelvi műveltségünk. A pécsi Nyelvművelő Konferencia anyaga (Budapest, 1960)

Az irodalmi nyelv kérdései

300 stb.) gondolok, hanem összefoglaló-rendszerező nyelvi és stilisztikai össze­gezésre, mégpedig olyan szempontból is, hogy például az író vagy költő, jelen esetben József Attila milyen módon teszi szókincsének, köznyelvből vett szavainak, szókapcsolatainak stb. új, koráig irodalmi nyelvben nem használt részét irodalmivá, milyen eszközöket használ a parlagi, közönséges, mindennapi szavak, fordulatok felemelésére, költőivé tételére. Természetesen mindaz, amit itt elmondtam, csak általánosságban fogadható el, hiszen egy-egy versében a költői magaslatokra emelésnek szinte mindegyik módját megfigyelhetjük. Az 1932-ben írt Háló című versének 2. szakaszában a ’halászháló’ jelentésű háló szó még csak hason­lat, a 3. versszakban már metaforaként szerepel, míg a vers 4., utolsó stró­fájában már szinte az egész világot átfogó költői kép (vö. Nyr. LXXXIII, 283—4): ,,Hull a hajam, nincs kenyerem, j toliam vásik, | halász bátyám így veszett el. | El így más is. ] Idegeim elmeritem, | mint a hálót, | húst fogni s a nehéz vizen | könnyű álmot. | | Szakadt lehet — gondolkozom — | az én hálóm. | Kiaggatom, megfoltozom. | S íme, látom — | | Kiterített fagyos hálóm ) az ég, ragyog — | jeges bogai szikrázón [ a csillagok.” (ÖM. II, 71.) Befejezésül még egy dolgot szeretnék megemlíteni. A köznyelv és az irodalmi nyelv összefüggéseinek a vizsgálatakor nem szabad megfeledkezni az időrendi, időbeli összefüggések vizsgálatáról sem. Hiszen nyilvánvalóan nem József Attila az első és egyetlen költőnk, aki köznyelvi szavakat olvaszt, illeszt a hagyományos költői nyelv szavai közé. A költői nyelvnek a mindennapi élet nyelvéhez való közeledése külföldön — legalábbis egyes műfajokban — már a XVIII. század végén széltében-hosszában megfigyelhető törekvés. Számos angol költő — Words­worth, Shelley, Byron — egyenesen feladatának tekintette, hogy a beszélt nyelv szókincséből és kifejezéskészletéből merítsen a hagyományos költői nyelv felfrissítésére. Nyilván az ő stílustörekvóseikre is támaszkodott Victor Hugo, mikor a francia romantikusok vezéreként azzal dicsekedett, hogy tulajdonképpen ő hajtotta végre a francia költői nyelvben azt a de­mokratizálódást, melyet a francia forradalom hagyott rá elvégzendő örökségül; amint Victor Hugo maga mondotta: a költői szókészlet fejébe ő nyomott piros sapkát. Hasonló folyamatot figyelhetünk meg az orosz költői nyelvben is. Puskin költői nyelve sokkal természetesebb a korabeli költőkénél (például Gyerzsavinénál), és Lermontov költői szókészlete jó­formán a művelt orosz köznyelvet beszélőkével azonos.

Next