Aradi Nóra (szerk.): Magyar művészet, 1919-1945. 1. - A magyarországi művészet története 7/1. (Budapest, 1985)
A művészet helyzete
lirizmussal, ezzel az elmélyült pszichológiával ismét szembe tudnának és mernének nézni a mai élet anyagi valóságával.” Sohasem mondott le arról, hogy a képzőművészet is részt vállaljon a társadalmi harcokban, bírálata azonban mindig megértő és jóindulatú volt, írásaiban nyomát sem találjuk a szektás elfogultságnak, türelmetlenségnek. A polgári kultúra maradandó humánus értékeit éppúgy értette és megbecsülte, mint Derkovits nagyságát vagy az ifjabb generáció bontakozó szocialista művészetének első próbálkozásait: „... túlnyomó része egészen fiatal, most induló ember, azt a termékeny és nagyjelentőségű utat követik, melyet Derkovits Gyula zsenije jelölt ki. Az elhunyt nagy festő két kiállított remekműve mintegy szimbolikusan is jelzi, hogy ezek a művészek az ő szellemében kívánnak dolgozni, a maguk egyéni nyelvén” — írta az újrealisták 1936-os kiállításáról. Szükségképpen szembekerült az avantgardizmus problémáival is, amely a harmincas években rendkivüli módon foglalkoztatta a baloldali és szocialista képzőművészeket. Véleménye nagyon közel állt Dési Huber Istvánéhoz, mindketten „szükséges” fokozatnak, átmenetnek, iskolának tekintették az izmusokat, olyan kísérletnek, amelyben létrejött az új, harmonikus művészet gazdagabb eszköztára. A kor — és a későbbi korok — szélsőséges vélekedései közepette figyelemre méltó Bálint György állásfoglalása, írásai, forrásértékükön túlmenően, a problémák helyes elvi megközelítésének mintáiként is tanulságosak. A marxista szemléletű műkritika legkiemelkedőbb képviselője Dési Huber István volt írásainak nagy része a kolozsvári Korunkban jelent meg, annak megszűnte után néhány Az Ország Útjában és a Népszavában. írt művészetelméleti jellegű tanulmányokat és aktuális kiállításkritikákat is, budapesti kiállításuk alkalmából igen szigorúan megbírálta például az erdélyi képzőművészeket: „A művészet nem abból áll, hogy lerajzolunk, lefestünk, vagy megmintázunk valamit; a művészet először kultúra, azután emberi magatartás kérdése, de ezt hiába kerestem a Barabás Miklós céh kiállításán. Amit találtam, többkevesebb igyekezet, kevés elmélyülés és sok melléfogás. Se szemléletük, se átfogó képük arról, amit mondani szeretnének. A perc szárnyain élnek, s ha nem anekdotáznak (Nagy Imre), hát giccselnek (Vásárhelyi Z. E.), vagy emlékképeik közt turkálnak, mint Szolnay, aki egyik képében régi klasszikusokra emlékezik, a másikkal Cézanne-t idézi, hogy a harmadikban a szecesszió már nem is kétes ékességeihez tévedjen el; avagy tiszta szándékkal, de kis igényekkel szemlélődnek, mint Bordy András, Gy. Szabó Béla.” Sokat foglalkozott az avantgarde irányzatok szerepével, felhasználhatóságával. „Egy munkássorból festővé fejlődő embernek a mai társadalomban végig kell járnia legkülönbözőbb stílusokat fejlődése során, mert iskolázottság híján csak így szívhatja fel a művészet korszerű kifejezési eszközeit” — írta Derkovits művészi fejlődése kapcsán. Az eszközök, a készségek elsajátítása azonban szerinte nem öncél: „Ha szükségszerű és tisztító erejű volt is ez a cselekmény nélküli festészet, mert a tiszta formához és a színek pszichofizikai természetének megismeréséhez vezetett, ma már túlhaladott és számunkra elégtelen. Bennünket ismét az ember érdekel, de nem a felmagasztalt, sem a természeti, hanem a társadalmi ember: a munkás, a paraszt, a polgár úgy, amint él és cselekszik; ez saját zsírjába fulladóan, amazok társadalmi elnyomorodásuk ellen mind konzekvensebben harcolóan, egyszóval: osztálylényegükben.” Ezt a társadalmi érdeklődést méltányolta Nagy István művészetében: „Mert nincs szükség vezércikk-művészetre, nem kell tendencia, elég a valóságot kiásni, felmutatni, hat az magától is. Nagy István festészete is azt igazolja, hogy a »meztelen valóság« mindig »leleplező«. Persze az ilyen realizmus nem lehet látlelet, leltár, kicsinyes felsorakoztatása a részleteknek. Gyökereiben kell megfogni a dolgokat, és azt kell megmutatnia, ami szavakban ki sem fejezhető: a vizuális rettenetét.” S ennek a társadalmi érdeklődésnek a hiányát rótta fel a polgári művészet derékhadának: „A dolgok festői léte, érzelmeiknek lírai, sokszor csak szentimentális kiteregetése: ez minden, amit adni tudnak, ... emberi állásfoglalás helyett, valami tompa rezignáltság hangulata ül munkáikon...” Nem véletlen tehát, hogy értékrendjének csúcsára Derkovits Gyula művészete került. Derkovits volt a példa, a bizonyíték arra, hogy lehet proletárművészetet teremteni, hogy lehetséges a nemzeti hagyományokat és az izmusok eredményeit szocialista szellemű művészetté szintetizálni. „Nincs itt semmi deklamáció, tendencia, csak emberi igazság, festői élmény és színekben kifejezett élet. És mégis mily messzire mutat. ... Szenvedéseiből, s akikkel egynek tudta magát, a kisemmizettek gyötrelmeiből, akár csak költészetében József Attila, új dalt teremtett. Új lírát, új melódiát, amelynek szólamában ott él a múlt bánata, a jelen küzdelme, de a jövő reménye is.” 167