Aradi Nóra (szerk.): Magyar művészet, 1919-1945. 1. - A magyarországi művészet története 7/1. (Budapest, 1985)
A kor művészetének fő áramlatai
nagybányai szemléletű tájakkal érte el sikereit (Szinyei-tájképdíj, 1931) és lett a főiskola tanára. Ám, mint láttuk, felsőbb körökben keresett portretistának is számított. Boruth Andor (1873—1955) a Benczúr Társaság egyik jeles tagja volt, és az első világháború előtt tűnt fel egyházi témájú képeivel. Tudósportréi számottevőek; korszakunkban már keveset dolgozott. Burghardt Rezső (1884—1963), a főiskola érdemes tanára viszont annál többet: a köznapi értelemben vett realizmus jellegzetes kismestere volt, jobb módú emberek lakásainak kellemes díszítője, a József Attila által „falain havas tájak vannak, meztelen nők meg almafák” szavakkal jellemzett polgári igény szakavatott kielégítője. Az idillikus környezetbe helyezett aktok „specialistájának” tekinthetjük Czencz Jánost (1885—1980), aki maga is szívesen nevezte idillnek verőfényes képeit (Cigány-idill, 1941). Kihívóan problémátlan kompozícióit főként a húszas években díjazták. Kellemes tájakat festett Diósy Antal (1897—1977), a Cennini Társaság alapítója, később Budapest városképi részleteinek lelkiismeretes megörökítője könnyed akvarellekben. A szó stiláris értelmében vett Műcsarnok legérdemesebb mesterének a főiskola vízfestéstanára, Edvi Illés Aladár (1870—1958) tekinthető. Hosszú élete során mindvégig hű maradt a vidéki élet egyszerű motívumainak derűs, naturalista felfogású ábrázolásához. Stílusát számos tanítványa követte a két világháború között a Műcsarnok termeiben. Csallóközi Farkas Lőrinc a gyulai művésztelep szervezőjeként szerzett magának érdemeket; ő maga elsősorban tájképfestő volt. Gaál Ferenc Balló Ede tanítványa és szintén a kamara lelkes propagandistája volt, s az egyesület festő szakosztályának elnöke. Mesterétől eltérően nem a portré, hanem az életkép műfaját választotta, a húszas években több díjat nyert képeivel. A jellegzetesen múlt századi műfaj iránti vonzódását jól jellemzi, hogy még 1941-ben is a sikeres Hollósy-témát variálta (Kukoricamorzsolás). Publicistaként szélsőségesen jobboldali és akadémikus nézeteket hirdetett. Gách István, a félbemaradt Szabadság-emlékmű társalkotója a Műcsarnok tárlatain is gyakran szerepelt mint aktszobrász és festő. Az intézmény legnagyobb közönségsikerű kiállításán, az 1925-ös aktbemutatón ő volt az egyik szobrászati díj nyertese Kisfaludi Stróbl Zsigmond, Pásztor János és Szentgyörgyi István mellett. Gachal József (korábban ölyvedi Eölvedi-Gachal, 1889—1974) eleinte a nagybányai és szolnoki tájképfestés hagyományát folytatta, később főként falusi nőalakokat—parasztmenyecskét, cigánylányt — ábrázoló képeket állítva ki. Gál János — Dudits Andor tanítványa — aktfestő volt, de vallásos témák feldolgozója is; 1942-es Magdolnáján a kettőt sikerült elegyítenie. Geiger Richárdnak, e sokoldalú és szorgalmas művésznek, jól képzett grafikusnak a Műcsarnokban főként portréi szerepeltek, de próbálkozott barokkos, sokalakos aktkompozíciókkal is (Szent Antal megkísértése, 1932). Guzsik Ödön Rudnay Gyula tanítványaként gyarapította a tájképfestők sorát. Az erdélyi származású, agilis Gyenes Lajos a Munkácsy Céh nevű, inkább gazdasági szervezet egyik alapítója és vezetője is volt, aktív művészetpolitikus (a Műcsarnok feladatáról vallott nézeteit fent idéztük). Ő maga mint alkotó nem örvendett különösebb tekintélynek; igaz, egy virágcsendéletét megvette a Szépművészeti Múzeum. Halasi Horváth István tájképfestő volt, különösen pasztelljeivel aratott sikert. Bánfai Hűvös László (1883—1972) portrészobrokkal szerepelt a műcsarnoki kiállításokon. Juszkó Béla (1877—1969) lovakra és csikósokra „szakosodott”, majd korszakunkban áttért a történelmi témákra. Kacziány Aladár (1887—1978) érzelmes szimbolizmusával egyéni hangot képviselt a Műcsarnokban — némileg a gödöllői iskolához állt közel. Kapussy György elsősorban mint arcképfestő működött, Kari Ferenc József pedig leginkább arról volt nevezetes, hogy már tizenhét évesen a Műcsarnok kiállítója volt. Karlovszky Bertalan (1858—1938) a portréfestők nesztoraként uralkodott a Műcsarnokban. Művészete lényegileg az előző korszakhoz tartozik, a két világháború között csupán önmagát ismételte, más-más modell segítségével. Kássa Gábor (1893—1961), ez a jó képességű akvarellista tájképfestő, Edvi Illés tanítványa a műcsarnoki festészet legrokonszenvesebb vonulatát képviselte, ellentétben Kemény Nándonal (1885—1972), aki reprezentatív jeleneteivel és megrendezett, gyermetegen anekdotikus életképeivel (A rossz bizonyítvány — büntetésre váró fiú a zord atya előtt) a retrográd műcsarnoki szemlélet letéteményese volt, akárcsak Komáromi-Kacz Endre és Kövér Gyula (1883—?); az előbbi főként szobabelsőbe helyezett zsánerjeleneteket állított ki, az utóbbi minden témában jeleskedett, bár elsősorban aktfestőként tartották számon. Kövesdy Géza (1887—1950) nevét a Nemzeti Színház és az Opera tagjairól festett portréi tartották fenn. Krusnyák Károly (1889—1960) életképei a múlt századi hagyományt folytatták, a második 210