Aradi Nóra (szerk.): Magyar művészet, 1919-1945. 1. - A magyarországi művészet története 7/1. (Budapest, 1985)
A kor művészetének fő áramlatai
templomok bejárati pilonjainak reliefekkel ékesített megoldását juttatják eszünkbe, ezzel is utalva a művek hangsúlyozott közösségi funkciójára. A sorozat indító darabja az 1931-ben készített Egység-plakett, melyet feliratának idézésével ,.Világ proletárjai egyesüljetek” címen is gyakran említenek szakirodalmunkban. A három, egybefont karú munkásfigura együttesét a kontúrok és fejek szellemes perspektivikus megsokszorozásával bővíti a művész az egységes akaratú és szervezett fellépésű osztálytömeg megkapó közvetlenségű megfogalmazásává, amely három évvel előzi meg Mészáros László hasonló témájú illegális plakettjeinek születését. Az Egység-plaketthez szorosan kapcsolódó szobrászi problémafelvetés jelentkezik az 1931-es év másik munkáján, a Futók címen is szereplő Sportplaketten. A profilban ábrázolt, egységes koreográfia szerint mozduló, támadóállásba lendült atléták csoportja ugyanúgy a kontúrok megsokszorozásával érezteti a közvetlenül láthatónál sokkalta nagyobb, azonos elkötelezettségű tömeget. A szlovákiai — 1928—1932 közötti — alkotó periódus művészi termését itthon a Tamás Galériában, 1930-ban, Pozsonyban pedig a Carlton-szálló kiállítóhelyiségében 1931-ben mutatta be a művész. Budapesten Lehel Mária, a szlovák fővárosban a később freskórestaurátorként ismertté váló Dex Ferenc volt Bokros Birman Dezső kiállító partnere. Szőllősi Endre, a mester leghűségesebb tanítványa írta le önéletírásában azt, hogy 1932 nyarán — akkor, amikor a későbbi Szocialista Képzőművészek Csoportja magját képező és már erőteljesen az illegális KMP befolyása alatt álló fiatal festők és szobrászok kollektiv műtermet béreltek a terézvárosi Vasvári Pál utca 9. számú ház udvari frontjának padlásterében — meghívták körükbe a Csehszlovákiából politikai okok miatt éppen akkor kiutasított Bokros Birman Dezsőt, mivel a mesternek nem volt Budapesten műterme. A meghívott vendégből rövidesen a kisszámú, ám páratlan tudásszomjú társaság egyik közmegbecsülésnek örvendő tanítómestere lett. Bokros hatása Szőllősi mellett félreismerhetetlenül érezhető Vilt Tibor, Goldman György és Mészáros László ez idő tájt készült munkáin is. Ettől kezdve Bokros Birman pályájának keretei, a közös kiállításokon és a közös akciókban való részvétele 1942 nyaráig teljesen párhuzamos a művészcsoport történetével, az együtt haladás és különállás sajátos ötvözetét megvalósító együttműködés jegyében. A mester életében 1944 elejéig — a már az életelemét jelentő szobrászi munkát is lehetetlenné tevő bujdoklásig — számítható periódus sokrétűbb, mint a korábbiak. Háttérként ekkor is végigvonul munkásságán az új és új szobrászi ötleteket megvalósító portrék megszakítás nélküli sorozata, míg az előtérben a korábban exponált figurális problémák egy-egy újrafogalmazása vagy az új ábrázolási típusok feltűnése jelzi a művész fejlődésének újabb állomásait. Az 1933-as Scheiber Hugó-fej még a Kalapos önarckép fogalmazásmódját felélesztő alkotás, bár megoldásában összefogottabb, kísérteties ötvözete a monumentalitásnak és a fájdalmas groteszknek. A művész pályatárs megörökítése szintén rokon az önportré problematikájával. A Vasvári Pál utcai kollektiv műteremben mintázta Bokros a Monsieur Jouvet-portrét, mely a korábbiakhoz mérten szokatlan egyéniesítésével tűnik ki. Dr. Vas ismét a monumentum típusra visszamutató arcmása mellett az 1935-ös Pán Imréné-iej és a szemüveges problematika újabb változatát megfogalmazó Beckói Bíró Henrik-büszt mutatja Bokros portréművészetének folyamatosságát a korszakban. József Attila kis mérete ellenére is monumentális, eszményített képmása a KMP megbizásából készült 1942-ben, akkor, amikor a mester személyes barátai közé számító költő hamvait politikai demonstrációvá szélesedő megmozdulások közepette hazahozták Balatonszárszóról. A vézna, hórihorgas férfiaktok egészséges humorú ellenpólusa a tenyeres-talpas, hetyke kiállású, ingerlő fesztelenségében is félszegen groteszk női aktfigura, a Madame Sans Géné (1934). Még ironikusabban esetlen, szinte gorillaszerű az 1935-ös Köszöntő ormótlan, nehézkes mozdulatú, kopasz férfiaktja. A Napba néző bányász 1936-ban készített és elpusztult, életnagyságúnál nagyobb, első változata viszont az önarcképi jelentésű Don Quijote típus újjáélesztése, transzponálva azt a művészt mélyen megrázó és harcos szolidaritását kiváltó pécsi bányászsztrájk körülményeibe. A szobor a hetekig a tárnákban maradva tiltakozó, elgyötört munkások napfényt köszöntő égre pillantásának megkapó ábrázolása. A harmincas évek e bokrosi fő művét gyönyörűen jellemzi Kállai Ernő 1938-ban írott cikkének alábbi soraiban: „Van valami döbbenetes föld alatti őslény szerűség ebben az üreges szemű emberi alakban, valami ősi nyomorúság, amely szörnyű cafatokban rí le a sanyargatott, meztelen testről. 405 677 1006 574 651 913 519