Aradi Nóra (szerk.): Magyar művészet, 1919-1945. 1. - A magyarországi művészet története 7/1. (Budapest, 1985)
A kor művészetének fő áramlatai
505 eltéréseket mutató Gondolkodó öregasszony figurája (1933) méltó folytatása és kiegészítése az álló és ülő munkásábrázolásokkal kezdődő, proletártípust megfogalmazó sorozatnak, és azokhoz hasonlóan jelentős hatást gyakorolt a hazai szocialista művészet témavilágára és stiláris alakulására. Nem kevésbé XXVIII típusteremtő erejű mű az 1934 körül keletkezett Ülő parasztfiú, melyen az Ülő munkás, a Fiatal munkás és a Mongol tavasz stiláris és tartalmi elemei ötvöződnek olyan végsőkig kiérlelt és klasszikusan tiszta egységbe, ami a szobrot mozgalmi plasztikánk egyik maradandó eredményévé avatja. A klasszicizáló női aktfigurák sorában disszonáns felhangok nélküli, egyértelmű előrelépést jelent a Primavera italiana című, 1932—1934 között keletkezett szobor, mely szeretetteljesen egyénített testfelépítésével, a vastag felső lábszáraknak és a széles csípőnek a figura harmóniáját izgatóan megbontó hangsúlyozásával olyan új szintézist képvisel, amelynél már elhalványodik a konvencionális műfaji korlátok szerepe. A szobor egyaránt volna alkalmas enteriőrbe szánt kisplasztikának vagy hangulatos 572 kútdíszítő figurának. Az 1934-es Atléta, bár kétségtelenül emlékeztet a cime által is sugallt antik, elsősorban lüszipposzi előképekre, mégis elsősorban az osztályerőt és a mozgalmi céltudatosságot megfogalmazó korábbi művek és a későbbi munkásábrázolások közötti átmeneti állomásként értékelhetjük. Az Atlétánál még szembetűnőbben utal a későbbi mozgalmi kisplasztikákra az etruszk művészeti emlékképeket is idéző Artista (1934 körül) című kisbronz. A szobrocska szögletes mozdulatai, felfelé néző tekintete és ökölbe szorított, felemelt jobb keze ugyanis szinte változtatás nélkül tér vissza az illegális plakettek menetelő és tiltakozó munkásfiguráinak beállításában. A korszak portréi Mészáros emberábrázoló képességének elmélyülését és stiláris palettájának 508 kiszélesedését bizonyítják. Klinkó József remekbe sikerült feje (1932—1934 körül) az expresszív karikírozással párosuló szigorú valósághűség érzékeny egyensúlyának egyik csúcspontja Mészáros életművében. A szobor kvalitását aligha magyarázhatjuk kizárólag Bokros Birman Dezső portréművészetének ezen, és a nem kevésbé jellegzetes Szalai Emil-portrén kétségkívül érezhető hatásával, hanem feltételeznünk kell művész és modelljének szoros kapcsolatát, az egymás gondolataiban való olvasni tudás képességét is. Az éles szemű megfigyelés és a szatirikus felhangoktól sem mentes megfogalmazás a kőbe faragott Szalai £mi7-fejnél (1934 körül) kevesebb rokonszenwel és erősebben ironizáló kritikai éllel érvényesül. Mészáros portréművészetének egyik csúcspontja a kislányáról, Mártáról készített mellszobor (Pötyi, 1934), melyen a szeretetteljes kötődésen túl átsüt a művész önmaga és családja iránti felelősségérzete is. Ez a mű a részletek mintázásának és a fénnyel való modellálásnak olyan finomságait mutatja, amit sem azelőtt, sem azután nem tudott elérni a művész. A Pöfyz'-arcmás érdekesen egészíti ki a szocialista szobrászatunk vezéregyéniségeinek gyermekportréiből összeállítható sorozatot, melyek közül Goldman 1936-ban Schönstein Sándor kislányáról mintázott fejét és Bokros Birman Gera £va-portréját emelhetjük ki. Az 1934 körül készült Leányfej tartalmi hőfoka ismét arra utal, hogy nem megrendelésre készített portréval állunk szemben; az ábrázolt és a művész közötti gondolkodásbeli és emberi harmónia segítette a mélyebb kölcsönös megismerést. E feltételezést alátámasztja, hogy Dési Huber Istvánná, a szobor tulajdonosa szerint a portré a József Attilát is önzetlenül támogató Hatvány család egy, a művésszel baráti viszonyban álló tagját ábrázolja. Az egyiptomias hajviseletű, érdekes arcú fiatal lány ábrázolása mentes minden szokványos portrékonvenciótól, és mély láttató erővel jeleníti meg az arc legfinomabb rezdüléseit. Különösen a száj izgatóan karekterisztikus ferdesége olyan elem, melynél a szokatlanság elleplezése helyett annak hangsúlyozása segíti az egyedi karakter érzékletes megragadását. Már közvetlenül emigrálása előtt készítette el Mészáros Madzsar József portréját, annak az embernek arcmását mintázva meg, akinek sokadmagával együtt talán a legtöbbet köszönhetett a szobrász és az egész fiatal baloldali művészgeneráció. Az ábrázolt Szabó Ervin legközvetlenebb munkatársa és Jászi Oszkár sógora volt, aki a húszas évek végétől a hazai illegális kommunista mozgalom egyik hazai vezéregyéniségének számított. Ő kezdeményezte a művészek közötti pártszervezést, és 1931—1932-ben szemináriumot is tartott a mozgalomhoz közeledő fiatal művészek számára. A portrét 1935-ben, tehát már akkor készítette Mészáros, amikor többszöri letartóztatás és bírósági meghurcoltatás után Madzsar a Szovjetunióba való emigrálásra készült. A különös, karakterisztikus férfiarc szobrászi megformálásakor bátrabban él a fény—árnyék-effektusok és a bemélyített, negatív formák alkalmazásának lehetőségével, mint korábbi portréin. Ezért a fejnek szinte nincs is fő nézete, a szobor mintegy kényszeríti 526