Aradi Nóra (szerk.): Magyar művészet, 1919-1945. 1. - A magyarországi művészet története 7/1. (Budapest, 1985)
A kor művészetének fő áramlatai
emblematikusan — a munkás-paraszt-értelmiségi összefogást. Megjelent a csoporttagok munkáit tartalmazó 18 művész 48 rajza című kis album, melyen a címlap tipográfiája az 1848-at emeli ki. Sajátos csoportot alkotó „történeti téma” az 1940—1943 közötti József Attila-ábrázolások köre. A költőről korábban is készültek portrék, de azok közül csak Dési Huber 1937-es rajza mondható közismertnek. A háború küszöbétől kezdve azonban a képzőművészeket egyre inkább foglalkoztatta a József Attila-i tudatos jövőbe látás, s a költő alakjának puszta felidézése is állásfoglalással ért fel. 1940-ben alkotta Farkas Aladár a költőt profilban ábrázoló plakettjét, 1942-ben a bronzportrét, és ugyanekkor született 1006 Bokros Birman Dezső kisméretű képmása. 1941—1942-ben festette Dési Huber István a kettős arcképet József Attiláról és Illyés Gyuláról. A költőt még életében sokat rajzoló Nóti Andrásnak megmaradt 1942—1943-ban készült szoborportréja, de elkallódott, az emlékezéseken túl csak egy 1943-as Népszavacikk reprodukciói alapján rekonstruálható az általa alkotott emlékműterv, ahol a felmagasodó gyárkéményt körbefogja a költő, a munkás és a munkásnő alakja. Tovább élt ugyan a periférikusabb osztályharcos tematika, de ez is megváltozottan, áttételesebben. Erre utalnak olyan börtönben készült képek és rajzok (Kondor György, Háy Károly László munkái), melyeken a közelebbi tárgyválasztás kiindulópontja a munkás környezet volt, mint például a gyári látkép, a börtönbeli vaskályha, vagy egy korábbi, jellemző témakörnek, az olvasó, tanuló munkás ábrázolásának a folytatása. A megmaradt munkák többsége 1943-ból, 1944-ből való. Az 1942-es kiállítás betiltását követően megtorló intézkedéseket alkalmaztak a művészekkel szemben is. Az indíték nem közvetlenül maga a kiállítás volt, hanem az illegális mozgalom fontos gócainak egyidejű felszámolása. A Szocialista Képzőművészek Csoportjának szervezett működése gyakorlatilag megszűnt, tagjainak többségét letartóztatták vagy bujkálásra kény szeri tették. Ettől kezdve csak szórványosan láttak napvilágot a művészet és a művészeti élet problémáit feszegető, baloldali szellemű cikkek, habár Dési Huber Istvánnak még 1943-ban is módot adott a Népszava, hogy kifogásolja az úgynevezett művészeti kamarák szelekcióját, és — ha burkoltan is — megkérdőjelezze a Horthy felesége által kezdeményezett egyszeri, úgynevezett nyomorenyhítő akciónak szánt kiállítás értelmét. 1942—1943 után már inkább csak egy-egy elszigetelten született alkotás tiltakozó hangja képviselte a szellemi és magatartásbeli kontinuitást. Ezek a művek is többnyire csak jóval később lettek ismertek, létrejöttük idején vagy nem tudtak róluk, vagy csak igen szűk körben hatottak. A már említett példák szerint sok esetben csak közvetett dokumentumok vagy emlékezések nyomán idézhetők fel. A háború legsúlyosabb időszakában is születtek azonban tartós értékű, fontos alkotások. Bokros Birman Dezső 1056 1944-es Rokkant katonája a különös expresszivitású pálya egyik remeke. A vásárhelyi hagyományokból indult Kohán György túllépett e festői kör sajátosságain a háború elején elkezdett és sok éven át 919 folytatott, a A háború emléke című, hatalmas méretű szénrajzkartonjában. Ez talán az egyetlen olyan alkotása a két világháború közötti időszaknak, amely a monumentalitás értelmezésében a mexikóiakhoz fogható módszert alakított ki; falképként való realizálására azonban sohasem került sor. Szalay Lajosnak a háború legvégén készült rajzai a magyar rajzművészet e nagy mesterének méltó hangján szólnak az addigra már hétköznapivá lett egyéni tragédiákról. De bármennyire mindennapos lett is a halál, a rokkantság, az üldözöttség, az 1944-es év soha nem képzelt iszonyata újból felkorbácsolta a művészi fantáziát. Ámos Imre 1944-re szolnoki vázlatkönyvének megdőlt, üvöltő keresztrefeszítettje, a Párizsból 1941-ben hazatért Martyn Ferenc 1944-es rajzsorozata, A fasizmus szörnyetegei lapjain életre kelő horogkeresztes, nyilaskeresztes szörnyek, torzállatok és torzemberek, sok más művész egy-egy lapja vagy képe különös, tragikus kontinuitást bizonyít, jóllehet a ma ismert anyag csak töredéke az akkor készült alkotásoknak. Figyelemre méltó ez a folytonosság a szentendrei művészek körében, ahol a Vajda Lajossal, Ámos Imrével indult vonulat folytatása mellett a konstruktív áramlatot jelző Barcsay Jenő pályáján ekkor születtek a nyomasztó hangulatú, szigorúan szerkesztett hegyvidéki tájak, s a Szocialista Képzőművészek Csoportjához tartozó Szántó Piroska munkásságában is ekkor fokozódott az expresszivitás. A csoporttag Bán Béla, Lossonczy Tamás vagy Fekete Nagy Béla is ilyen értelemben alkalmazták részint a szürrealizmus és az expresszionizmus, részint a konstruktivizmus és a nonfigurativitás elemeit. A felszabadulást követő művészettörténeti kutatás okkal koncentrált a háborús évek terméséből az antifasiszta, antimilitarista szellemű, a népfrontpolitikát közvetítő alkotásokra. A korszakban alkotók 610