B. Csáky Edit (szerk.): A mindenséggel mérd magad. Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 1983)
Kemény Gábor: A "lelki táj" mint közlésforma József Attilánál
hatja meg tehát Halász Gábor azt az esszéisztikusnak tűnő, de valójában nagyon is megalapozott és helytálló észrevételt, hogy „a külváros ő maga volt”.3 Rónay György A regény és az élet című müvében „lelki táj”-nak nevezte Krúdy tájait, amelyek a belső és a külső, a pszichikai és a fizikai közt teremtenek — vagy pontosabban: ismernek fel és mutatnak be — korrelációkat.4 Szerintem lelki tájak József Attila tájai is. Azonban van egy számottevő különbség is köztük: József Attila számára a leírás nemcsak pszichikai tartalmak, lelkiállapotok kivetítésének az alkalma, hanem éppígy szolgál gondolati műveletek, felismerések, absztrakciók megérzékítésére is. Ezért a kutatónak a pszichológia és a pszichiátria szempontjain kívül a filozófiára, sőt a közgazdaságtanra és a politikára is tekintettel kell lennie ezeknek a „tájleírásoknak” az elemzésekor. Talán elég, ha most csak az Eszmélet különleges „filozófiai tájképeire” utalok (pl. a 8. részben a csillagok és a 12.-ben a vonat). Ezekben a leírásokban a táj funkciója nem merül ki a szemléltetésben, az érzékletes megjelenítésben. Ezek a tájak szellemi folyamatok kísérleti terepei, ahol az „odakint”nek és az „idebent”-nek — a társadalomnak és az egyéni pszichikumnak — egyaránt antagonisztikus ellentmondásai objektiválódnak, és eközben (vagy mondjuk így: ezáltal?) értelmeződnek is. Máskülönben nehezen érthetnénk meg, miért épp a harmincas évek első felében, József Attila „mozgalmi” korszakában válik uralkodóvá ez a verstípus. Márpedig kétségbevonhatatlan irodalomtörténeti tény, hogy az ilyen jellegű és rendeltetésű leíró vers éppen ekkor tesz szert nála központi jelentőségre. Ennek az időszaknak a tájleíró szintézisvers a vezető műfaja, az ilyen típusú, „létösszegező”-nek is mondott nagy költemények hordozzák a legfontosabb mondanivalókat. Ennek a reprezentatív verstípusnak, a tájleíró szintézisversnek két fő válfaját különböztethetjük meg aszerint, hogy honnan, milyen logikaigondolati szintről indul a vers, és azután merrefelé halad. Az egyik gyakori versépítési mód, az induktív versépítés konkrét valóságelemektől, egyesektől rugaszkodik el, hogy valamely általános felé lendüljön. A másikfajta szerkezetű vers az általánosból indul ki, és az egyes felé halad. Ez utóbbit deduktív versépítésnek nevezhetjük. E két szerkesztésmód közül az előbbi, az egyestől az általános, a képitől a fogalmi felé mozgó, tehát az induktív a gyakoribb. Ebben a vizuális 3 Uo. 4 Rónay György: A regény és az élet. Bp., 1947. 285. 122