B. Csáky Edit (szerk.): A mindenséggel mérd magad. Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 1983)
Somlyó György: A "szükséges fölösleg"
Jakobson által kreált és azóta világszerte hódító lityeraturnoszty vagy az abból alkotott francia neologizmus, a litteralité, de mindenképpen ugyanannak az íy felismerésnek, a különösség igazi tartalmának, Jakobson szavaival „az esztétikai funkció autonóm jellegének” és „sui generis másra redukálhatatlan elemének” a megjelölése. Egyébként a művészet különössége és sajátos minősége kifejezések is, minden valószínűség szerint, József Attilánál fordulnak elő legelőször magyarul. Öt évvel ezelőtt közölt cikkem, mint arról közvetve és közvetlenül egyaránt értesülhettem, éles ellenérzéseket és ugyanilyen együttérzéseket váltott ki; ám sem az ezeknek megfelelő ellenérvekkel, sem azok ellenkezőjével nem találkozott nyilvánosan. A vita tehát, az ellentétes nézetek összecsapása, a tisztázás egyetlen lehetséges záloga, ezúttal is, mint annyiszor, rejtve maradt. S főként elmaradt — ennek következtében — a tárgy továbbgondolása. Mikor néhány évvel ezelőtt belekezdtem egy modern poétikai bevezetés írásába,4 kikerülhetetlenül újra felmerült József Attila elméleti hagyatéka átgondolásának szükségessége, most már az ő költészete és általában a költészet problémáival egybefonódva. * Mai szemléletünk számára méltán botránykő az a gyalázatos és szánalmas eljárás, amelynek során a Horthy-rendszer mintaegyeteme az egyszer egy verséért már perbe fogott diákra kimondta a szentenciát: „nem lesz tanár e féltekén”, egy vidéki lapban megjelent, négysoros, trochaikus ritmusú, párrímes strófákban írt, rövid, ám váratlan remekműként született költeménye miatt — mikor a magyartanárok szerte az országban rosszabbnál rosszabb verseket írtak és publikáltak. (De hát rossz versek Íróitól soha senki nem szokta óvni egy ország ifjúságát sem.) Az eljárást a költészet elleni durva politikai repressziónak minősítjük — és ezzel elintézettnek is vélhető, amíg csupán az okát keressük. Csak akkor jövünk zavarba, ha azt is megkérdezzük, mi adhatott nemcsak okot, de indokot, módot és ürügyet is erre az eljárásra. Ha a pusztán politikainál messzebb, a pusztán aktuálison túl keressük a forrását; s ott olyan kérdésbe botlunk, amely csupán az előbbiek körében nem is válaszolható meg; még csak fel sem tehető. Az „ügy” egyszerre és váratlanul az irodalomnak mint olyannak válik ügyévé: olyan kérdéssé, amely nemcsak egy ilyen vagy olyan reakciós politika és ideológia számára nem 4 Philoktétész sebe. Bevezetés a modern költészetbe. Bp, 1980. 12* 179