B. Csáky Edit (szerk.): A mindenséggel mérd magad. Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 1983)
Bori Imre: József Attiláról – 1980-ban
Attila költészetének létezése (a maga egyéni karakterével és egyetemes jelentésével) meghatározza, méghozzá szükségszerűen, ezt a világirodalom-képet. A „mérhetőség” olyan kérdésével állunk tehát szemben, amellyel a természettudományok küszködnek a maguk világában, amikor a mérleg és a mérendő szoros kölcsönhatását és egymásra gyakorolt befolyását észlelik. Nem kell azonban valamiféle nihilizmusra gondolnunk, amikor megismerésünk relativizmusát emlegetjük, s főképpen eszünk ágában sincs bizonygatni, hogy hagyjunk fel József Attila költészetének és gondolkodásának megismerésére irányuló próbálkozásainkkal. Szakmánk szépségét ugyanis éppen a szüntelenül jelenlevő megismerési vágy adja, értelmét a meg-megújuló megismerési kísérlet képezi. Végeredményben pedig arra a felismerésre hivatkozunk, amely szerint az irodalomnak és az irodalomtörténetnek nincsenek „elintézett”, napirendről levehető ügyei, elintézett aktái. Ilyen módon a József Attila-dosszié is mindig nyitott marad, még akkor is, ha hisszük, mostani értekezletünk (mint mondani szokás) mérföldköve lesz a József Attila-költészet megismerése történetének, hiszen mai tudásunk teljével hajolunk József Attila szövegei fölé, évfordulóját valójában csak ürügynek tekintve, hogy éppen most végezzük el a számvetés munkáját, nem pedig egy vagy két esztendővel később. Mert az irodalomtörténetnek is lehetnek időszerűtlennek látszó problémái, de véglegesen elodázhatok nincsenek, kerülgetjük is őket, akár a macska a forró kását. Láttuk, az elmúlt évtizedekben ez jellemezte az avantgarde-hoz, majd pedig a szecesszióhoz fűződő viszonyulást, amelynek irodalomtörténeti következményeit még nem mértük fel, de az sem lehetetlen, hogy most, amikor József Attila költészetéről és eszmevilágáról gondolkodunk, már egy újabbnak a mágneses terében mozgunk. Egyelőre azonban maradjunk az avantgarde problémájánál, amikor József Attila helyét akarjuk kijelölni kora irodalomtérképén, hiszen az avantgarde az egyik fő koordináta, amelyet költőnk helyének bemérésekor használhatunk. Tényként kell ugyanis elfogadnunk, hogy nincs európai irodalom, amelynek 20. századi történetére ne a „modern”, s ha úgy tetszik, ne az avantgarde törekvések ütötték volna pecsétjüket — arra a korszakra mindenképpen, amelyben József Attila felléptétől a haláláig mozgott. Ebből pedig egyenesen következik, hogy helyét (nézzük akár költészetét, akár világszemléletét külön-külön is, mint ahogy ez a magyar irodalomtudományban szokás, mintha nem ugyanaz az ember lenne a költő és a gondolkodó, mintha másképpen verselne, mint ahogyan gondolkodik) a 20. század világirodalmának azon a táján kell keresnünk, ahol az avantgarde „birodalmait” látjuk elterülni — az expresszioniz-30