B. Csáky Edit (szerk.): A mindenséggel mérd magad. Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 1983)
Bojtár Endre: József Attila és a kelet-európai költészet
ünnepélyek stb. agyonkoptattak, melyekről nincs esztétikai élményem, mint ahogy a HimnuszrcA vagy a Szózatról sem tudom, szép vagy nem szép. Kiesnek azok a művek is, melyek talán jók voltak egyszer, de mára csak jelentésük maradt, jelentőségük nem. Nem csupán olyan ún. mozgalmi vagy proletárversek tartoznak ide, mint a Lebukott, A város peremén egyes szakaszai, hanem olyanok is, mint például a Számvetés, melyek pusztán pillanatnyi dokumentumai egy tépett személyiségnek. Az így kialakult válogatás tartalmaz néhány korai, valamint egypár avantgarde müvet, hogy aztán 1928—29-től megszaporodjon a versek száma, ugrásszerűen persze az utolsó három-négy évben. Ezt az életművet legáltalánosabban úgy jellemezhetni: két világ, két korszak mezsgyéjén. Hogy milyen két világról van szó, azt annak a versnek, az 1933—34-es Eszméletnek a puszta vezérszavakba tömörített elemzésével vázolnám fel, mely éppen arról szól, hogyan eszmélt rá a költő erre a másik, űj korszakra. A vers — mely szerkezetében is követi az eszmélkedés, az ébredés menetét: a világ hajnalától az első versszakban a lírai én eljut az utolsó versszakbeli örök éjéhez, az álom múltjától a nappal jelenén át az öröklét jövőjéhez—, ennek megfelelően ellentétekben építkezik. Egyfelől volt az ifjúság, mely szabadságot képzelt nyirkos cementfalak között, a jövő, a fantázia színes szabadságát, mely olyan renddel járt volna párban, melyben egy szálló porszem sem hibban el, melyben sír a vas és nevet az eső, mert az anyagi világ is eleven kapcsolatban áll a költővel — másfelől a jelenbeli felnőtt, a meglett ember, aki vasrendü világban él (erre rímel a Levegőt! későbbi lemondó legyintése: „Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.”), olyan világban, mely hasított fa, széthull darabokra, az egykori elevent is holttá őrli, mely a jelen egyetemes börtöne, ahol még a nappal— éjszaka váltakozás sem természetes, még az is az ember ellenére van: Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj — egy nap süt idebent. A szabadság nélküli világhelyzetre van megoldás: a disznó-boldogság: Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa. A költő azonban nem ezt választja, nem tudja ezt választani, mert nem tudja szeretetre képes önmagát kifelejteni a világból („csak képzetet lehet feledni”). A világ rabságából az „arany öntudat” fegyverével szabadulhat: 34