B. Csáky Edit (szerk.): A mindenséggel mérd magad. Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 1983)
Zirkuli Péter: Árnyékrajz versekről és személyekről. József Attila és román kortársai. Párhuzamok léte és hiánya
költője, George Bacovia (1881—1957). Bacovia magát dekadensnek és — sajátosan értelmezve a szót — anarchistának vallotta. Mint más tizenkét versének az élén, ennek is ott áll címében az „alkony”. Téli alkony Bús téli alkony, tompa, ércveres. Fehér mezőség — óriási kör — egy néma holló száll, evezve tör a légen át s röpte merőleges. Pár fa, a hóban, mind kristály-jeges. Az elmúlás feloldó vágya int, a néma holló visszatér megint a légen át s röpte merőleges. A vers képvilága első olvasásra vagy hallásra is világos, áttekinthető. Értelmezéséhez a fordítással kapcsolatosan is elegendő annyit megjegyezni, hogy az eredetiben a komor téli alkonyat nem „ércveres”, hanem ő maga „ércből” van, „az elmúlás feloldó vágya int” sor szó szerinti fordításban pedig így hangzik: ,szólítások, hívások az eltűnésre engem fölisznak, magukba szippantanak’. A két szakaszban ez az egyetlen hely, ahol a megszólaló személy névmással vonatkoztatja valakire a körből, vonalakból — az alkony fém-vonalából, a holló merőleges röptéből, a ritkás fák kristályából —, a siváran vakító fehérségből összeálló látványt, valamint az egyedüli hallomásélményt ebben a teljes hanghiányban. A személyre vonatkoztatás nem megtöri a tárgyias rajzot, hanem egészében és megmásíthatatlanul alanyivá teszi, s egyben olyasvalamivé változtatja ezt a redukált világot, amely a legkisebb mennyiségben is elviselhetetlenül fájdalmas. Bacovia kevés verset írt, rövideket, és a statisztikák szerint talán ő használt legkevesebb szót a román költők közül. A minimumra hangoltan írt. Egynemű anyagot érzékelt, bárhol s bármilyen parányát metszette ki, ugyanazt pillantotta meg, s annak marginális részeként — önnönmagát. Egy táj szemtanúja nála a lírai én, s ez több lelki tájnál: létállapot, peremen álló, a szó szoros és átvitt értelmében világ végi szemtanúval. 46