B. Csáky Edit (szerk.): A mindenséggel mérd magad. Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 1983)
Németh G. Béla: A kimondás törvénye. A kései József Attila világképéről és poétikájáról
kötelező etikett szerénységet — minőségileg fölébe is állította annak; „... kívántad »zavarosságaimról« való lemondásomat, holott zavarosságaim csupán a jelzett társadalmi felekezet [réteg] szellemiségétől való eltérülések és nem zavarosságok. Te a svádát összetéveszted a szellemi tisztasággal, a svádátlanságot pedig a zavarossággal, noha a szellemi tisztaság nem is jelentkezhet ignotusi svádában, mert éppen mivel rendszeresség az egzisztenciában, az egész egzisztencia minden fogához és fokához kapcsolódik, tehát nem könnyed és nem káprázatos: nem eklektikus, holott csodálatosképpen az eklektikus a zavaros. Azt kívántad tehát, hogy hasonló legyek olyan emberekhez, akiktől lényegileg különbözöm, szerinted hátrányomra, szerintem előnyömre, de mindenesetre minőségileg.”1 A filozofikus kritika követelménye; a pszichologizmus szerepe és a freudizmus kérdése A legfőbb különbség tehát József Attila és a kortársi kritika s elméletírás között abban áll, hogy ő a filozófia alapkérdéseivel szembesítő megközelítését, értelmezését, megmérését követeli s végzi el az irodalom egészének is, az egyes műalkotásoknak is. Ennek jegyében nemcsak a pszichologizmust és a prakticista vulgárideologizmust, de az ún. tiszta esztétikai irányt is hevesen elhárította. A nacionalista jobboldal s a liberális közép divatszerzőivel nem tartotta érdemesnek foglalkozni. A Croce, Husserl, Bergson, Russel, Weber rendszerességű, a logikai fölépítést szem előtt tartó polgári auktorok vonták magukra érdeklődését, akik mögött valódi filozófiai alapozottságot érzett. Maga ugyan elejétől végig metafizikáról beszélt akkor is, amikor szemléletét már tudatosan „történeti materialistának” vallotta, módszerét pedig dialektikusnak. Befolyásolhatta ebben a szó szószármaztatási jelentése is: a fogható jelenségek mögött, illetve a fogható jelenségekben a lényeget megragadni; de befolyásolhatta a kor metafizikai föllendülése is, meg az elkülönülés vágya is mind az esztétizáló szellemtörténeti, mind a vulgárszociológikus elméletírástól, kritikától. Ha azonban a szónak kivált a marxista filozófia történetében megszilárdult jelentését vesszük — akkor a metafizikai nála ontológiait jelent, a szónak abban a legmélyebb 1 1 Vágó Márta: József Attila. Bp., 1978.2 184—185. 57