B. Csáky Edit (szerk.): A mindenséggel mérd magad. Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 1983)
Fodor András: A monumentalitás József Attila képeiben
problémákat megélte, ahogy művészetében — őt magát idézve — az eszmei tartalmat lelkivé váltotta. Az ö igazi, nem évülő kincse tehát a sorsból, személyiségből fogant, az érzékek, fantázia és logika dolgában egyaránt saját és független szemlélet, a stílus eredetiségében föllelhető emberi minőség. Ezért hiszem, hogy esztétáinknak érdemes volna még az eddiginél tüzetesebben elemezni József Attila költői nyelvét, mindenekelőtt a képalkotásaiban munkáló művészi percepciót. Nem kell félnünk a lényeg és jelenség elválasztásának formalista vagy éppen strukturalista kísértetétől. A már kiteljesedett József Attila hasonlatai, metaforái nem a kifejezés tetszelgő mutatványai, nem ámulásra vagy rideg statisztikai számbavételre való idegen kösöntyűk a versen — nagyon is egyek vele, gyakran a legfőbb mondandó hordozói. E szóban forgó eredeti látásmód karakterjegyei közül egyik, a kortárs magyar lírából kiütköző következetes megnyilvánulást szeretném nyomon követni: a nagy feszültségeket sűrítő, hatalmas tereket átfogó, az arányok, súlyok megválasztásával is monumentalitásra törekvő költői architektúrát. Már a Nem én kiáltok tizenkilenc éves kamaszköltőjénél találunk ilyen meglátásokat: ... a nagy háztömbök mögött Allelujázva-üvöltve-nyögve-káromkodva Lihegve-hidegen-ravaszul-kapkodva Emberlajtorján másznak magasra Emberek S a dühödt körutak nyakán Kidagadnak az erek (Szép nyári este van) Ez azonban nem saját lelemény, hanem a korszak expresszionista-retorikus hangja. A méretekkel, képekkel kifejezett indulati túlzás rokon példáit bárhol megtalálhatjuk Kassák verseiben: némelyek vállán New York felhőkarcolói virrasztónak mások szeméből vörösen kikönyökölt a gyűlölet (A ló meghal, a madarak kirepülnek) Ebben az időszakban az ifjú költő látásmódjában inkább a fordított optika, a parányi dolgokat is emberi szintre emelő meghitt figyelem hat 80