B. Csáky Edit (szerk.): A mindenséggel mérd magad. Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 1983)

Fodor András: A monumentalitás József Attila képeiben

Fülelt a csend — egyet ütött. Fölkereshetnéd ifjúságod; nyirkos cementfalak között képzelhetsz egy kis szabadságot — gondoltam. S hát amint fölállok, a csillagok, a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött. (Eszmélet 8.) A Mama utolsó szakaszának kozmikus freskóvá magasztalódó je­lenését nem is kell már erősítő példaként ide sorolnom. Vegyük szemügyre viszont az Eszmélet ciklus egyik — a költeményből kimaradt — variánsát. Ember, ne félj! Milyen gyermeki vagy, — törődj belé, ma nem tudunk szeretni. Szemeidből a csillogás kihagy, megtanulnak a dolgokra meredni. Lépj ki a bérházból! Nézd, emeletnyi, áttetsző, síkos állkapcsát a fagy meghordozza az egeken. Feledni nem tudsz annyit, hogy ember ne maradj. (Ember, ne félj. ..) A Téli éjszaka költője sokszor írt a hidegről, de mitől oly áthatolhatatla­­nul óriás, oly letaglózóan súlyos a fagy itteni megfogalmazása? A szorosra fogott, a kemény formába ékelt szavak szinte lélegzetnyi rést sem hagyó, zárt rendjétől. Ez az egyik fontos titka a hang és kép totális teltségének, melyet jobb fogalom híján költői monumentalitásnak nevezek. Egy hírhedten balsikerü, 1944-es politikai merénylet óta mindnyájan tudjuk, a robbanás is csak akkor hatékony, ha a falak anyaga nem könnyű, hanem kemény szerkezetű. József Attila elementáris művészi indulatait a magára vállalt formafegyelem belső kötése teszi ilyen hideg izzásúvá, robbanóan nagy erejűvé. S mivel ezek az idézett részletek egyúttal legegyénibb, legkiválóbb teljesítményeit szemléltetik, föltételezhető, hogy élete és működése minden erőfeszítése benne van a monumentalitásért való küzdelemben. „Gyenge létemre így vagyok erős” — mondta magáról kései vallomásában, de ne 6' 83

Next