B. Csáky Edit (szerk.): A mindenséggel mérd magad. Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 1983)
Levendel Júlia: Az értelmiség és tovább
anyagok fejlődésének, növekedésének az ívét, szerpentinjét követi. S itt nemcsak a tudat anyaghoz kötöttségére utalok, hanem arra az elevenségre, életteli természetességre, örökösen jelenlévő biológiai alapozottságra, amely megóv a spekulációtól, az értelem magányosságától. (Alkotáslélektani szempontból ez bizonyára az ösztönös és tudatos alkotás dialektikus egységével jellemezhető.) 1931—32 előtt József Attila leírja eszmélését, a versekben az eszmélés lenyomatait látjuk — azok a költeményei, amelyek a dialektikus megismerés folyamata szerint szerveződnek, épülnek, csak ezután születnek. Furcsán ellentmondó, hogy az eszmélkedő versszerkezetről elméletileg egyik legszerencsétlenebb, értetlenségekkel és hántásokkal teli kritikájában beszél. Az 1930-ban megjelent Babits-bírálatában írja József Attila, hogy a „formaművész kézen fog egy ismeretlen tájon, egy ismeretlen hegy lábánál. Szallagúton vezet fölfelé, egyre szűkülő körökben. Az első lépésre is tájat látunk. E tájra azonban a szallagúton fölfelé haladva észrevétlenül másik táj terül, hiszen közben északról keletnek, majd pedig délnek és nyugatnak megyünk. De így visszajutunk újra északra. Ekkor már föntebb vagyunk, de ugyanarra tágul szemünk, amire egy körrel lejjebb és mégis mást látunk. Most egyetlen pillantásra fölfogjuk mindazt, amit előbb északról és részben északkeletről meg északnyugatról szemléltünk. Fönn az ormon azután egyszerre nézhetünk a szelek minden iránya felé és ki-ki annyit lát, amennyi szeme van. A csupaszem utas egyetlen metszetlen kör közepén találja magát, egyívű éghajlat alatt. Csak maga az ösvény tűnt el a növényzet között.”2 A hasonlatban szükségképpen leegyszerűsít József Attila, de mintha már a Külvárosi éj, az Óda vagy a Levegőt! felépítését, spirálszerkezetét vetné előre. A József Attila-i eszmélet másik jellemzője, hogy az eszmélő ember és a világ kapcsolatában mindig érvényesül a kölcsönösség. A megismerő, felfedező, rádöbbenő költő nem passzív világot érzékel. A szükebb és tágabb környezet nem vizsgálandó anyagként jelenik meg — a világ József Attila számára szinte kínálja magát. Ha a lárma nyújtózva kel, a szellő szaglász és vigyorog diadallal, ha a saláták borzonganak az estharmatban, ha a faldarab azon tűnődik, hulljon-e, ha sziszeg a por és tétova szúnyog sír, ha morognak a sovány levelek, az őszi szél vigyázva botlik és bársony nesz inog, ha sóhajt az éj, ha sóhajt a világ — mindezeket a „kifeslő 2 Az Istenek halnak, az Ember él. József Attila összes Müvei. III. Szerk. Szabolcsi Miklós. Bp. 1958. 50. 8* 115