B. Csáky Edit (szerk.): A mindenséggel mérd magad. Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 1983)

Kántor Lajos: A Dunánál történetéhez

az ősök kezéből kihullt a kés a harcot is mit öntudatlan vívtak, oldja békévé az emlékezés. No de a kés — emlékezés rímpárt a poétikailag tökéletesebb emlékezés — nem is kevés váltotta fel, a múltról a jövőre, az elégikus hangról a már-már ódaira tevődött át a hangsúly, s ma, a költő akarata szerint, mindenkép­pen ezt kell a végleges szövegnek tekintenünk. Természetesen a József Attilától véglegesített változat került be a szomszéd népek irodalmi tudatába is. Románra például már 1946-ban lefordította Costa Cáréi. Egy évtizeddel később Eugen Jebeleanu, majd újabb tíz év múlva Mihai Beniuc átköltésében szólalt meg románul A Dunáról. Főképpen Beniucé hiteles román versként hangzik — olyannyi­ra, hogy a 2. rész az ő fordításában akár szembesíthető Tudor Arghezi Arheologie című versével, amelyet viszont József Attila fordított először magyarra (Archeológia címmel) a harmincas évek elején. E nem teljesen kidolgozottnak tekintett, nyersfordításnál azonban igényesebb magyar változat — amint Gáldi László utalt rá — rokonságot mutat A Dunánál genealógiai részével. Arghezinél az ősök archeológiai-biológiai jelenlétét általánosan tudatosító sorok József Attila versében a közös sors gondolatának alárendelten tűnnek elő, immár magyar versként, csiszolt formában. A lelkem még emlékszik most is és szünet nélkül, arra ami elmúlt, egy múltra, amely nékem ismeretlen, de amelynek szent csontmaradványai bennem rakódtak le anélkül, hogy tudnám, amint a föld nem tudja mit hord magában — így szól Arghezi, József Attila magyar szavával. A Dunánál 2., még inkább azonban a 3. részében rokon fogalmazást találunk: Megszólítanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre igy vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős — az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik: 148

Next