B. Csáky Edit (szerk.): A mindenséggel mérd magad. Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 1983)
Lackó Miklós: Múlt, jövő, vigasz, részvét
megpróbálta beleélni magát a történelem eleven szövevényébe, a másik megkísérelte felszakítani ezt a szövevényt s megkeresni azokat a pontokat és irányzatokat, amelyekből magát eredeztetheti s erőt meríthet a cselekvéshez. A Dunánál írása idején már más módon és színvonalon foglalkoztatták ezek a kérdések József Attilát. Gondolom, a történésztől senki sem vár műelemzést — erre nem is vállalkozhat. Nem is szükséges végighaladni a költemény összes motivumán, a nagy Duna-allegóriától kezdve (amely persze csak részben mutat közösséget Ady kelet-európai vén Iszterével, annál inkább a vízzel mint őselemmel s a folyammal mint múlt, jelen, jövő megszakítatlan, örök-egy és örökkön újuló áramlatának költői képével), végezve az utolsó két sor, a „rendezni végre közös dolgainkat” elemzésével, azokkal a sorokkal, amelyek nem egyszerűen regionális nemzetiségi megbékélésre szólitanak fel, hanem egy sokkal átfogóbb gondolatra, a nagy egyetemes társadalmi rendezésre, s az abban való részvételre vonatkoznak. Persze nem arról van szó, hogy József Attila politikai gondolkodásának ne lett volna fontos része a kelet-európai kis népek összefogásának eszméje, vagy hogy a költeménybe ne játszott volna bele ennek az összefogásnak a vágya is. Erre következtethetünk a vers egyik kéziratvariánsának két sorából is: „Dunai népek — mi vagyunk a rengő / Dunának harapós kis hullámai.” De a költő végül is elhagyta ezeket a sorokat, s elvontabb és általánosabb kifejezésekkel helyettesítette őket. Ezt nyilvánvalóan azért tette, mert joggal érezte: a költemény túl „történetfilozófiai” ahhoz, hogy ilyen konkrét (és ebben az értelemben leszűkítő) gondolatra futtassa ki mondanivalóját. A vers befejező sora egyébként, s erre érdemes felhívni a figyelmet, az utolsó, közvetlenül mozgósító-agitativ gesztus József Attila költészetében. A költemény fogalmilag megragadható mondanivalóját, a költő válaszkísérleteit négy gondolatkör köré csoportosíthatjuk. Az elsőt úgy fogalmazhatjuk meg, hogy József Attila, minden vulgáris determinizmusfelfogással leszámolva, túljut a forradalmi praxiselmélet éles antihistorizmusán is anélkül, hogy a hagyományos historizmus álláspontját elfogadná (tudjuk, a korabeli marxista eszmekörről ez általában nem mondható el). A költő fölfedezi a múlt erejét. Ez a múlt magában foglalja az ember természetét is: a természet erői az emberben teljes egészükben társadalmiasultak ugyan, de távolról sem semmisültek meg. Nem természet és ember (az emberen mindig közösség értendő) szembenállásáról van tehát szó, hanem természeti és társadalmi ember egybeépültségéről. Ahogy a költő egy helyütt kifejti, az elnyomó 158