B. Csáky Edit (szerk.): A mindenséggel mérd magad. Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 1983)

Lackó Miklós: Múlt, jövő, vigasz, részvét

demokratizmusa is. A vigasznyújtás képességét pedig József Attila a költő nélkülözhetetlen, mintegy alkati tulajdonságának tartotta. Szemben a vátesz-költő ideáljával, tudjuk, ő inkább a vajákosok, ahogyan Németh László írta egy helyütt, a „varázsszó-mormolók”, az igazságra ihletetten rátapintók, eredetileg a vidám-türelmesek, a vigasztalók fajtájához tartozott. Persze mindezek után is nyitva marad a kérdés, hogy nem kellett-e József Attilának árat is fizetnie azért, hogy 1936 tavaszán egy nagy­szabású, mozgósító célzatú programversben kísérelte meg a történelemre vonatkozó gondolatai összefoglalását. Vajon még mindig közvetlenül átélt élmény volt-e számára a közösséggel való olyan típusú azonosulás, amelyre ebben a költeményben önmagát kényszerítette? Minden gondola­ti gazdagsága mellett is, a vers elkerülhetetlenül megfigyelhető törései, a feltáruló űröknek hegelizáló fordulatokkal való kitöltése, a végső mozgósító célzatú, már-már tankölteményízű befejezés teszi jogossá kérdésünket. Vajon ezek a benyomásaink nem arra mutatnak-e, hogy a költőt akkor már igazából más gondok nyűgözték le; az előrehaladó történelem tudata s a türelem és a vigasz is kezdték erejüket veszíteni gondolatvilágában (egy ilyen határmezsgyén íródhatott a vers), hogy mindinkább egy másik magatartásnak, a részvétnek adják át a helyüket? S vajon József Attila utolsó éveiben nem arra rendeltetett-e, hogy azt mondja ki felülmúlhatatlan tökéllyel, ami azok előtt tárul föl, akiket korukhoz a részvét szálai kapcsolnak? 11 B. Csáky 161

Next