B. Csáky Edit (szerk.): A mindenséggel mérd magad. Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 1983)
Szabolcsi Mikls: József Attila korának világirodalmában
ennek az új típusú intellektualizmusnak, a tudomány kihívására felelő, annak eredményeire építő és indításait költészetté alakító törekvésnek. Teljes tudatossággal próbál a kor filozófiai szintjén gondolkodni. Művében az intellektuális tartalom és érzéki megjelenítés egysége valósul meg — sokszor elemzett és vitatott képalkotásának is egyik forrása ez a természettudományos és filozófiai alapozás. Nincs egyedül ebben a törekvésben sem: T. S. Eliot, Paul Valéry, Gottfried Benn; a magyar költészetében pedig Babits Mihály, Szabó Lőrinc csak néhány példa. De a szocialista költészetben és különösen a forradalom utáni forradalmi költészetben már kevés analógiát leltem erre az intellektuális-tudományos vértezetre. A harmincas években, sok tényező hatására, újjáéledt irodalomban és közgondolkozásban egy bizonyos „mélytörténelmi érdeklődés” (a mítoszoktól a bibliáig, a József-tetralógiától Kavafisz lírájáig). József Attila költészetének is mélyebb a történelmi dimenziója, mint első pillantásra látszik, verssorai mögött „mélységesen mély” történelmi és kulturális rétegek húzódnak meg. Ehhez a történelmi mélységhez kapcsolódik egy többször tárgyalt, vitatott probléma: József Attila és a „Bartók-modell” viszonya. Egész költészetében — és már igen korán — összekapcsolódik és szerves egységgé válik régi és új, népi mélyréteg és modern kifejezendő, archaikus vonás és e századi racionalizmus. Evvel is egy fontos európai áramlathoz kapcsolódik. A 20. század elejétől fogva erős a törekvés: visszanyúlni a saját népélet archaikusnak érzett mélységeihez vagy távoli világrészek tisztábbnak, eredetibbnek érzett művészetéhez, Picasso néger szobraitól A kékszakállú herceg vára zenéjén keresztül a Psalmus Hungaricusig, vagy még korábban: a Hovanscsinátói Jeszenyin lírájáig követhető a törekvés. A népélet, az igazi források vagy a mélyrétegek felé fordulás sokszor együtt jár, de nem mindig kapcsolódik szükségszerűen össze az archaikus életformába való visszakívánkozással. Bartóknál azonban olyan szintézis alkotórésze, amely ősit és modernet, városit és falusit, technikait és technika előttit egy hatalmas költői szenvedély és fegyelem erejével egyesít új minőséggé, múltat és jelent magába ölelő, jövőt idéző látomássá. Ilyen szintézis példája, mint ezt József Attilával kapcsolatban már megírták, García Lorca müve is — általában a 20. századi spanyol és latinamerikai költészet. A román költészetben neves alkotók sora — a nálunk legismertebb Lucian Blaga is — népire támaszkodó modern lírát fejlesztett ki, és a magyar irodalom egy erős vonulata, a „népinek” 2 B. Csáky 17