B. Csáky Edit (szerk.): A mindenséggel mérd magad. Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 1983)
Tamás Attila: A tárgyi világ megjelenítése József Attila költészetében
— éppúgy több puszta tárgy voltánál: életigények és tehetetlenség általános ellentéteit sűrítve magába, mint a hullni készülő, léthatárhelyzetbe jutott faldarab. Hullni készülő almák, leszakadni készülő gombok (Medáliák), lebillenésre kész fahasábok (Kirakják a fát) másutt is fontos szerepet kapnak József Attila verseiben. A „hullás” nála a pusztulás egyetemesebb tényezőinek ad formát: „csillagok gyúlnak és lehullnak”, „Mint alvadt vérdarabok, ügy hullnak eléd...”, „harangnyelvek kongása, ... néma lombok hullása”, „puffanva hull a hasított fa le”, „ami van, széthull darabokra”, „csöngess, a csöngés tompa tóra hull” stb. (Óda, Klárisok, Mióta elmentél, Eszmélet, Medáliák 2.). A kihegyezett kések kínokkal fenyegető pusztítás egyetemes erőit is képviselik: „halandó, ne bámulj vakon / a kifent rohamkéstől”, „Óh csillagok ti! rozsdás, durva vastőrökül köröskörül / hányszor lelkembe vagytok szúrva... ”, „lehet, hogy kés vagy ónos víz alatt”, „a fagyra tőrt emel az ág”, „Gyártja a kínok szúró fegyverét” stb. (Kiáltozás, Ős patkány terjeszt kórt.... Medáliák, Téli éjszaka.) „Megdermedt dolgok halmazáénak, érzéketlen homokkupacoknak egymást szorítva-nyomva összefogó elemei — egy-egy közülük kihulló, alágördülő részükkel (Fagy, Kirakják a fát, Eszmélet, Munkások, Elégia); fák, a tér üresét karcoló, terheket tartó, magános életeket bezáró ágaik rendszerével (Fák, Ősz, Judit, A fán a levelek...); szerelmeseket egymásba ringatni, idő múlását jelképezni, csengő hangokat elnyelni tudó vizek (Ringató, A Dunánál, Medáliák stb.) éppúgy valóságos arculatúnak is tudnak mutatkozni, mint ahogy különös többletek titkait is sejtetik. (Ha nem is mindig ugyanaz ilyenkor konkrét érzékelhetőség és mélyebb jelentéstartalom aránya.) „Vasgyár, cementgyár, csavargyár” — üresen visszhangzó termeikkel is érzékeltetett súlyosan anyagi valóságuk tudja „a komor föltámadás titkát” (a „földbe zárt titok” rokonát) őrizni (Külvárosi éj), a sivár külvárosi telkek konkrét részletekkel kirajzolódó látványa — nyirkos szobákból nyíló apró ablakok, sárba száradt üvegcserepek, vaslábasban virító fü képével — titokzatos vonzást tud árasztani: az összetartozás ösztönös-érzelmi-tudatos szálainak nehezen fölfejthető összefonódásából sejtetve meg valamit (Elégia). „A megtört kövek” itt „önnön árnyukon fekszenek, / csillognak / maguknak, / úgy a helyükön vannak, / mint még soha” (Tehervonatok tolatnak...) — mozdíthatatlanul, öntörvényű anyagiságukban érzékeltetve nehezen hozzáférhető titkok gazdagságát. A ladikról, mely „hallhatón / kotyog még a kásás tavon, / magában”, éppúgy elmondható, hogy több egyszerű tárgynál, mint ahogy a „fák közt, virág közt” magánosán ülő költő — aki 26