B. Csáky Edit (szerk.): A mindenséggel mérd magad. Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 1983)

Bojtár Endre: József Attila és a kelet-európai költészet

kérdésnek a megválaszolásával, hogy József Attila valóban szintézist teremtett-e, mint ahogy oly sokan állítják, avagy sem? Magát a „szintézis” fogalmát alkalmatlannak tartom az irodalomtörténetirásban, használatát elméletileg tévesnek. A „szintézis” óhatatlanul értékfogalom (annak is pontatlan persze), így legfeljebb az egyes műalkotásra alkalmazható értelmesen: minden jó vers, ha úgy tetszik, szintézis. Folyamatokra rámondani azonban nem tanácsos, mert mit is szintetizál a költő? Mások eredményeit? Aligha, hisz akkor az idegen hatásokat még le nem vetkőzött fiatal költők lennének a legnagyobb „szintetizátorok”. Saját előző korszakait? Akkor minden újabb és újabb korszaknak magasabb rendű szintézisnek kellene lennie, s az lenne a „legszintetikusabb” költő, aki jó sokáig él. Ha általában elutasítom a szintézis fogalmát, akkor József Attilával kapcsolatos használatát egyenesen rosszízű gúnyolódásnak tartom. Mert hát magánemberileg: miféle szintézis az öngyilkosság? De költészete is — mely, láttuk, elhelyezhető, besorolható Kelet-Európábán, nem egyszeri csoda (az egyes versek azok!) —, ez az oly sok töredéket felmutató és töredékben maradt harmóniakeresés nem éppen a maga befejezetlenségé­­vel, nyitottságával a megrendítő? Azt hiszem, hogy a „szintézis” erőltetett ráhúzása költészetére abból a nem is vulgármarxista, hanem inkább vulgárszocialista vagy vulgár­­munkásmozgalmi ködös teleológiai elgondolásból származik, mely szerint a szocializmus-kommunizmus társadalma a történelem szintézise, ezért az olyan nagy szocialista-kommunista költő, mint József Attila, szükségszerűen szintézist kellett hogy létrehozzon. Ha egy pillanatra feltételesen el is fogadjuk azt a nagyon tisztázatlan, bár sokat firtatott tételt, hogy egy művész szintetizálhatja egy társadalmi osztály életérzését, világfelfogását, akkor is azt kell mondanom, hogy volt Kelet-Európábán egy költő, aki József Attilánál „szintetikusabb” volt ilyen (mondom, számomra vulgárisán szociologizáló) értelemben, aki nála több joggal mondhatta volna el magáról, hogy „az ucca és a föld fia vagyok!”. Illyés Gyuláról van szó, aki a húszas évek végén elbúcsúzik proletárver­set is író avantgardista önmagától — nemhogy nem megtagadva, de soha el sem felejtve azt, gondoljunk az Ifjúság hűségnyilatkozatára a munkásság, a Tanácsköztársaság mellett —, s három gyönyörű elbeszélő költeményben felkeresvén ifjúságát, felfedezi, hogy papok, katonák, polgárok és a munkásság negyedik rendje után ott van még az ötödik rend, s lesz ennek, a parasztságnak a szószólója. S mivel nemcsak nálunk, hanem — Csehország kivételével — egész Kelet-Európábán ez volt a 43

Next