B. Csáky Edit (szerk.): A mindenséggel mérd magad. Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 1983)

Németh G. Béla: A kimondás törvénye. A kései József Attila világképéről és poétikájáról

dig meg nem szűnő kisugárzása, míg egyetlen ember is van, aki azon a nyelven észleli a valóságot, amelyen a szóban forgó műalkotás létrejött és létezik. Az ihletben létrejövő műalkotás belső totalitásába nyeli a teljes valóságot, annak képviseletét veszi magára, s így az egész világ teljes hiányát hozza létre, de ugyanakkor az egész világ e teljes hiányát egészen meg is szünteti totális belső valóságával. Az időt az intuíció egzisztencialitása ugyanis minden pillanata „határtalan végességévé” teszi, a műalkotásban jelenlévő ihlet egzisztenci­alitása viszont minden pillanat (és tér) „határolt végtelenségévé”. Különbsége Heideggerhez képest itt, a műalkotás és idő, az ihlet és idő viszonylatában különösen jól érzékelhető. A jövő Heideggernél a három idősík rangelsője, fölérendeltje. A jövő nála, ti. a filozófusnál, folyton a határtalan végességét s fő-fő tudatosítóját, a halált hozza elénk, a jelenbe és múltba egyre mélyebben behatoló örökös jelenlétével. A véget hozó jövő, a soha és eleve be nem teljesíthető vágyú jövő aggodalma, elmulasztásérzete így az embert, „a mély saját bünösségérzet hallgatag, elhallgatott szorongásra-kész elfogadására” (Sein und Zeit) kényszeríti. Ezzel az adottsággal szembenézni s belőle magatartást alkotni: az autentikus, a valódi lét kiiktathatatlan követelménye. A többség ugyan — Heidegger szerint — kitér ez elől az alkotás elől, s a nem valódi, a nem autentikus létezésbe menekül, „tántorog”. A műalkotás teremtése (és megélése) Heideggernél az autentikus lét megvalósításának egyik legjobb lehetősége: ami viszont így azt is jelenti, hogy a műalkotás e bűnösségtu­dat tudatosítása is, elfogadása is, személyiségbe építése is, egyetemes emberi faktorrá tétele is. Egzisztenciális idő A műalkotás a kései József Attilánál is tudatosítása az elmulasztás ve­szélyérzetének is; de egyben eszköze e veszély eredete, esetenkénti védhetet­­lensége konkrét múlt—jelen—jövő okviszonylatú fölmutatásának is. A lé­tezés azonban önmagában nem elmulasztás; lét önmagában, „a dolgok” nélkül nincs is — vallja. A konkrét dolgok egymásra ható konkrét „történésében”, „cselekvőségében” van az elmulasztás eredete, az elmulasztás bűnének eredete, bár lehetősége, szerinte is, mindig ott rejtőzik „a dolgok” létezésében. Nála azonban a műalkotás egzisztenciális szintézisében az idő végtelenségébe feszülhet a lélek, mintegy „distentio animi” jön létre, mint Szent Ágostonnál; csakhogy míg ennél Istenben, 61

Next