B. Csáky Edit (szerk.): A mindenséggel mérd magad. Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 1983)
Németh G. Béla: A kimondás törvénye. A kései József Attila világképéről és poétikájáról
Világkép-módosulás, poétikai átformálódás József Attilánál ebben a két, két és fél esztendőben oly poétikai elemek szaporodtak minőségváltoztató mennyiségben föl, amelyek már korábban is megvoltak, sőt egy-egy szakaszában, verscsoportjában már jelleghatározó szerepet is vittek. S fordítva: e végszakaszában is teret kaptak oly alkotásmódok is, amelyek már korábban kiteljesültek, s költészetének akkori karakterisztikáját kölcsönözték. Jó néhány ekkori költeményét nem is lehet határozottan sem egyik, sem másik szakaszába sorolni. Olyan is akad — mindenesetre viszonylag kevés —, amely az előző szakaszoknak vonásait mintegy összegezve, ezét pedig mintegy előlegezve, magas fokon ötvözi egybe. Szinte kivételesen nagy példa erre az Eszmélet; bárha tüzetes analízis után az is inkább e végszakaszba sorakozik. Ennek a felfogásbeli s vele együttjáró poétikai módosulásnak feltehető életrajzi, kortörténeti okait sorra venni ezúttal sem időnk, sem helyünk, de szükségünk sincsen. Három ismert tényezőt azonban, ha csak futólag is, érintenünk kell. Először azt, hogy a testileg-lelkileg végképp felnőtté érett költő magányossága egyre nagyobb s egyre tudatosabb lett. Vagy fordítva így is mondhatnánk: egyre tudatosultabb s így egyre nagyobb lett. A Szép Szó körüli tevékenysége s élménytapasztalata, igaz, oldotta is, de egyben még zártabbá is merevítette ezt a magányt. Annál is inkább, mert pszichikai érése ezúttal is messze elébe vágott a biológiainak, eszmélkedési szintje pedig messze társaiénak. Másodszor azt kell aláhúznunk, hogy a nácizmus hatalomra jutása, a jobboldal európai térhódítása s a humanista szellemi erők gyöngesége, tehetetlensége mindezzel szemben, mély megrendüléssel és csalódással töltötte el. Végül, de végképp nem utolsósorban a szovjet viszonyok gondolati-szellemi-művelődési-erkölcsi alakulása s velük az itthoni s az emigrációs marxista eszmélkedés elmerevedése súlyos kérdéseket állított elébe. Úgy vélte, nemcsak hogy újra végig kell gondolni a szocialista felfogást s benne a magáét is, de egvhen magasabb látópontról és egyetemesebb érvénnyel is kell végiggondolni. S éppen nem utolsó-, de szinte elsősorban azt kell végiggondolni, ami e korban, e kor látópontjairól, e kor mércéivel szinte mindenütt kihívóan vétetett semmibe s hagyatott figyelmen kívül: az ember egyéni jogát, integritását, autonómiáját, mindent egybevéve egzisztenciáját a világ dolgai, hirdetett értékei, kitűzött céljai között. Érthető módon éppen ezen az okviszonylaton lépett be immár nem metaforikusán, hanem tömény gondolatisággal és riadt lelkiséggel kései 64