Bandy, Alex: A Csokoládé-gyilkosság. Egy filozófus másik élete (Budapest, 2014)
Jegyzetek
500 JEGYZETEK ben az Áron Kiadónál. Novák Zoltán könyvében a Mann idézet - Ignaz Seipel osztrák kancellárhoz írt leveléből - a következőképpen szerepel: „Ameddig beszélt, igaza volt. S bár utána a majdnem kísérteties elvontság benyomása maradt meg bennem, de a tisztaság és értelmi fennköltség érzése is.” Thomas Mann és a fiatal Lukács, Budapest 1988,193.) Mint már jeleztem, Lukács irigylésre méltó módon tudott a mindennapok problémái fölé emelkedni, még akkor is, ha ő maga volt a szenvedő alany. Ezt - és a vallásos hitét talán a következő, Fehér Ferenctől vett idézet utolsó mondata illusztrálja legjobban: „Volt egy beszélgetése 1939-ben Johannes R. Becherrel. Öt percre úgy nézett ki, hogy kimehet Lukács Amerikába egy Dosztojevszkij-kongresszusra, és Becher, Sztálin hűséges kutyája, bizalmasan azt mondta neki: Gyuri, menjen el, soha ne jöjjön vissza. Mi összeomlunk a saját bűneink alatt, legalább legyen egy ember, aki elmondja, mit követtünk el. [...] Lukács azt felelte: kérem, én a romok alá temetkezem. Egyébként - mondta ő - Alarik gótjai kellettek ahhoz, hogy nyolcszáz év múlva Giotto megszülessen.” De hallgatott volna valaki Amerikában egy magyar filozófusra, aki ráadásul Kun Béla embere volt 1919-ben? Több mint valószínű, hogy 1939-ben valamilyen ügynöknek nézték volna. Az FBI is hajlamos volt erre. Nem hinném, hogy 1939-ben Lukács bármit elérhetett volna az USA-ban. A baloldali értelmiség zöme - talán a trockisták kivételével, de az ő megértésükre Lukács nem tartott volna igényt - kiközösítette volna azzal, hogy trockista, a jobboldaliak ölelése elől meg menekült volna. Ugyanakkor ezt a vakhitet, hogy a rémálom álomszép lesz valamikor a távoli jövőben, csak egy pszichológus vagy egy teológus tudja felfogni. 155 Lukács, 1989, 253. Nyilvánvalóan Lukács is felfogta, mi történik, ugyanakkor hajlandósága olyan pártfeladatok teljesítésére, amelyekről tudhatta, hova vezetnek, épp emiatt még rosszabb fényt vet rá. Például amiről Fejtő Ferenc írt, ahogy Lukács igyekezett őt becserkészni az MDP számára; sőt, hamis tanúzásra próbálta rávenni József Attila kapcsán. (Fejtő, 1990, 314-320.) Lukácsnak megvolt a maga árnyoldala. Elvtársaival együtt, akik szintén ellenezték Kun Béla vonalát a pártban, „jól bevodkáztak”, mikor megtudták, hogy Kunt kivégezték, mondta Heller Ágnesnek minden megbánás nélkül. (Heller, 1998, 86. Nem sok jót olvastam Kunról, de személy szerint hálás vagyok neki, hogy megmentette - noha csak mellékesen - csendőrtiszt nagyapám életét 1919-ben. A Lenin-fiúk több csendőrt már a kivégzésre sorakoztattak, mikor Kun megérkezett. Mikor egyikükben felismerte régi iskolatársát, parancsot adott, hogy ne végezzék ki őket.) Nemcsak elvtársait és családtagjait, hanem magát Lukácsot is letartóztatta a szovjet politikai rendőrség. Negatív tapasztalatai ellenére nem vesztette el sem hitét, sem humorérzékét. Mikor a német csapatok megtámadták a Szovjetuniót, hangot adott reményének, hogy a szovjet gépfegyverekből rendeltetésszerűen jönnek majd ki a golyók, nem úgy, mint a fogkrém a szovjet tubusokból. (Hegedűs В.-Kozák Gyula-Szabóné Dér, 1986-1987, 249.) Lukács nem éppen humoráról ismert, jóllehet volt érzéke hozzá. Szintén a mostohafiával készült interjúból tudtuk meg, hogy Lukács nem rajongott a szovjet közös vagy közösségi WC-kért, mondván, „hogy ő a kollektív munkának csak akkor híve, mikor a termelékenységet növeli”. (236.) Ortutay Gyula említi naplója második kötetében (1957. június 16.), amit Széli Jenő (1912-1994) - volt MKP KV osztályvezető, bukaresti nagykövet, Nagy Imre támogatója mesélt neki. Mint ismeretes, Lukács politikai fogoly volt Romániában, és egyik levelében azt írta haza: „hálásak lehetünk a román elvtársaknak, oly figyelmesek, hogy még a gondolatainkat is lesik”. Lesni lestek; Bozóky Éva írta, micsoda lakoma várta őket, mikor megérkeztek