Bandy, Alex: A Csokoládé-gyilkosság. Egy filozófus másik élete (Budapest, 2014)
Jegyzetek
JEGYZETEK 573 426 Donáth funkcióit illetően, lásd Huszár, 2001,1. 376. Donáth Ferencnek köszönhetem, hogy ezt a terminust megismertem. Egyetlen recski táborról szóló könyvben sem találtam ezt a meghatározást. Mikor megkérdeztem, hogy mit tud - és mit tudott akkor - Recskről, elmondta, hogy „az az úgynevezett »néma tábor« kategóriába esett”. Adva akkori posztját mint Rákosi Titkárságának vezetője, ez megbízható információ. De az is kiderült, hogy nem tudott semmit azon túl, hogy Recsk egy munkatábor volt. Megkockáztatom: nem is akart tudni. Akkoriban jobb volt nem kérdezősködni, pláne, mivel már gyülekeztek a felhők a honi magyar kommunisták felett. Donáth nevét azért nem említettem a kommunista korszakban Recskről írt tanulmányomban, mert nem akartam bajba keverni. A tanulmányt annak alapján írtam, amiket apám mesélt, és felkerestem volt rabtársát, Dr. Ráczkövi Andort, akihez évekkel korábban elvitt apám, mikor látogatásom során kilyukadt egy fogam. A doktor úr megismert, barátian üdvözölt, de mikor közöltem, mivel kapcsolatban keresem, ijedtség tükröződött az arcán. A rádióhoz ugrott és bekapcsolta. Mint fogorvos, recski társai sokszor megfordultak magánpraxisában. Ez 1980-ban történt. Elküldtem írásomat a Mozgó Világ, Új Tükör és Valóság szerkesztőségeinek. Egyik se vállalta a közlést, de mikor személyesen felkerestem őket, bevallották, mennyire érdekesnek találták. Aczél Györgynél reklamáltam postai úton, de válaszra se méltatott. Bence Gyurinak tetszett az írás, majd később szólt, hogy érdeklődött történész körökben, és hallotta, hogy Vígh Károly gyűjt anyagokat Recskről. Neki is elvittem a Nemzeti Múzeumba. Nem sokkal később elmesélte, hogy két belügyes volt nála, és elkobozták a recski anyagait az enyémmel együtt. Ismervén azokat az időket, egy példányt ekkor már Nyugatra juttattam, egy barátom pedig elküldte Sztáray Zoltánnak, aki, mint volt rab, komoly recski gyűjtőmunkát végzett. Sztáray írt egy kedves levelet, ismerte apámat, és ezt egy tartalmas levélváltás követte. Csak a rendszerváltás után tudtam meg, hogy a postámat más is olvasta. De ebből bajom nem származott. Első, 1967-es magyarországi látogatásom idején kérdeztem apámat Recskről, de csak legyintett. Gondoltam, nem akar régi sebeket feltépni, de annyit elmondott, hogy, mint mindenkinek, neki is alá kellett írnia egy nyomtatványt, miszerint nem fog senkinek sem beszélni a fogva tartásáról, ellenkező esetben további büntetés vár rá. Ezt be is tartotta 1973-ig, egy évvel halála előttig. A Magyar Szovjet Hajózási Rt.-nél dolgozott, és mellékesen a dolgozókból szervezett amatőr férfikórust, illetve kultúrcsoportot vezette. 1947 decemberében volt József Attila halálának tizedik évfordulója, s ekkor a kommunista párt már azon volt, hogy teljesen kisajátítsa a költő személyét és műveit, cenzúrázva írásait, melyekben már a legelsők között felismerte a hasonlóságokat a kommunizmus és a fasizmus között. Mivel ez egy kiemelt fontosságú vállalat volt, az ünnepség meghívott vendége Horváth Márton lett volna, de ő valamiért előző nap lemondta a részvételt. Erre apámat kérték fel, hogy tartson egy rövid előadást József Attila életéről, amit aztán a szavalókórus követett. Habár korrekten beszámolt a költő nehéz sorsáról, mégsem a politikailag korrekt verziót adta elő. Hogy színesebbé tegye előadását, mesélt József Attila szerelmeiről és különc dolgairól, például arról, hogy miért gyújtotta fel saját haját a vonaton. Szerencséjére, nem ismerte a költő írásait Marx és Freud kompatibilitásáról, nem beszélve a már említett kommunizmus-fasizmus összehasonlításról. így botránymentesen lezajlott az ünnepség, és a vállalati párttitkár gratulált apámnak a sikeres beugrásért.