Baránszky-Jób László: Arany lírai formanyelvének fejlődéstörténeti helye - Irodalomtörténeti füzetek 12. (Budapest, 1957)
III. Az összetett stílus formanyelvi elemzése
Majd azután a két nagy összefoglaló versszak ismétlődő, félsoros nyitányaként: Közönyös a világ . . . A két versszak közül az utolsó előtti összefoglaló versszak, széles távlatú, megértő: az összezsúfolt táncteremről, amelyben „jő, megy a népség Be és ki, szünes-szüntelen. És a jövőket, távozókat Ki győzné mind köszönteni! Nagy részvétel, ha némelyikünk az ismerőst. . . megismeri”. Ugyanannak a motívumnak nagyobb erejű és társadalomkritika szempontjából is keserű és élesebb formájú megismétlése: „...az ember önző falékony húsdarab, Mikép a hernyó, telhetetlen, Mindig előre mász s — harap”. E kegyetlenül keserű s a puszta részvétlenség vádjánál hasonlíthatatlanul többet tartalmazó kép, Arany legkeserűbb képe; művészi szempontból megmarad, visszatér a kiindulási, az alapképhez: „Kertészkedem mélán nyugodtan, Gyümölcsfáim közt bibelek...” Az a képnyelv, amelynek valós tartalmába mérhetetlenül több általános emberi jelentés fér s nem csupán az „alles Vergängliche ist nur ein Gleichnis” módján, amely szerint az egyes tényekben örök törvényszerű jelentés bomlik ki, hanem akként, hogy a kép a költemény szerkezetében telítődik meg ilyen értelemmel. Hogy a költeményben szerkezeti funkciója van. Hasonló kiemelkedően jellemző darabja ennek a stílusnak A lepke (1877). Az ősszel és a Kertben szerkezetéhez hasonlóan a jelentés itt is a részek viszonyából bontakozik ki: belső szerkezet. Mint az előzőknél, a realizmus pszichológiai természetű: a jelenségek a költő lelkében tükröződve jelennek meg. A szigeten sétáló költő útjába lepke akad: „lenn, az út porán libeg”. Rátapodhatna, de nem teszi. — A bevezető kép lepkéje, ez a zöld, hulló levélként lebegő, színhagyott köntösben járó lepke, kezdettől a hasonlóság rokonszenvi szálaival kapcsolódik a szürke öreg költő személyéhez: erős hangulati, személyi jelentősége van. Ez azután a továbbiakban kibomlik, fokozatosan. Egy természetes és nagyon is kényszerű mozzanat a kiindulópontja ennek a kibontásnak: a költő elemzi, hogyan töi'tént, hogy nem lépett a lepkére . . . Igen, a benső rokonszenv a fő ok, de ennek kényszerűen kell kibontakoznia egymáshoz kapcsolódó tények sorozatában, s olyan tények sorozatában, amelyek rejtett jelentés hordozói — elemei az egész mű jelentésegységének. Az öreg költő rökonszenve, szánalma a múló nyarát élő, széltől is könynyen tovább legyintett szürke lepke iránt a gyengeség reális gesztusaival, gesztusaiban jelentkezik. 86