Bárczi Géza - Benkő Loránd: Emlékkönyv Pais Dezső hetvenedik születésnapjára. Nyelvészeti tanulmányok (Budapest, 1956)
Magyar nyelv
527 az áradó bőbeszédűséget, mint ahogy modorosnak, öncélúnak, világnézet nélkülinek is bélyegezték írásait. Ugyanakkor sokan Krúdyban, e csodálatos álomlátóban, az idő varázslójában látják a legnagyobb magyar realisták egyikét, a századforduló magyar életének leghitelesebb tanúját. Egy azonban elvitathatatlan: ez a magános, lefitymált és felmagasztalt író a magyar nyelvnek és a prózai stílusnak egyik legnagyobb művésze. Mélabúsan félrehajtott fejjel mintha mindig a nyelv rejtett szívhangjait figyelte volna, mintha a világ zűrzavarából egy tiszta, égi dallamot akart volna kiszűrni. „Nem születtem másnak, csak írónak” — írja egy rövid önéletrajzában, s e szerényen is önérzetes vallomás nemcsak minden kötöttség tagadását, hanem egyúttal a legmagasabb — igaz, hogy sokban öncélú — művészet igényét is kifejezi. Szenvedélyes és gátlástalan életszeretete csak azért lobogott benne, hogy a szó varázslatával megörökítse a körülötte zajló mindennapi világot és soha-nem-volt hangulatokat. Nemcsak a művészi látás, átélés és ábrázolás képessége élt benne, hanem a nyelv titkainak valami ösztönös, mély tudása is, csodálatosan kifinomult érzékenység a szavak rejtett ízei, összecsengése, különös asszociációi, a mondatok ebingató zenéje bánt. Úgy tudott bánni a nyelvvel, művészete anyagával, mint egy bűvész. Mindig készen áll számára a legpontosabb, legtalálóbb szó, az egyetlen, amely odaillik; jelzői, képei, hasonlatai az élő valóság szemléletességével, lenyűgözőn érzékletes, sőt érzéki erővel idézik elénk a világot, s a körvonalak mégis lágyak, a színek pasztellszerűek, a hangok fátyolosak; talán csak az ízek és az illatok nem mosódnak el a varázslatban, amely boszorkányos muzsikájú, végtelen sóhajként elomló mondataiból árad. Krúdyt olvasva ugyanazt érezzük, mint nagyon eleven álmunkban: különös, felfokozott élességgel érzékelünk mindent, s ugyanakkor a mélybe süllyedt tudatnak valami titkos jelzése folytán mégis érezzük, hogy mindez csak álom. Krúdy műveiben is látomássá oldja, varázsolja a valószínűtlenség kék köde a vélt valóságot. „Legnagyobb alkotása: stílusa” — bja Krúdyról életművének jóformán egyetlen tudományos igényű méltatása (Kelemen (Perkátai) László, Krúdy Gyula. Szeged, 1938. 87). Szinte érthetetlen, hogy annyi szép megemlékezés, lelkes kritika, művészetének lényegét kitűnően éreztető tanulmány mellett alig nyúlt valaki Krúdy művészetének lényegéhez, nyitjához, stílusának és nyelvének vizsgálatához. (Pelyvás-Ferenczik István, A magyar irodalmi impresszionizmus és Krúdy Gyula: A Debreceni Ref. Koll. Tanárképző Int. Dóig. 25. sz. 1942.; Herczeg Gyula: Nyr. LXXV, 324, 420). Az író, aki ilyen légies művészi eszközzé tudja finomítani a nyelvet, és ennyire érzékeny minden árnyalata bánt, akinek képzelete oly különös fényt sugároz a szavakba, és aki olyan varázslatos hatást tud velük elérni, mint Krúdy, annak számára fokozott, különös jelentőségük van a neveknek. Megválasztásuk, jellemző vagy hangulati értéküknek fölhasználása bói alkotómunkájában igen lényeges szerepet játszik. Hiszen a tulajdonnevek (elsősorban a személynevek) a nyelvnek azok az elemei, amelyeknek — más névszóktól eltérően — voltaképpen már nincs meghatározható logikai tartalmuk, nincs „jelentésük”, „értelmük” (vö.: Gombocz, Jelentéstan 44—50; Pais: MNy. XVII., XVIII.; Benkő Loránd, A régi magyar személynévadás. 1949.), vagy pedig a jelölt személy stb. egyedisége miatt társadalmi érvényük elenyészőn szűkebb körű, mint az általánosan ismert fogalmakat jelentő közneveké. Részben a tulajdonnevekhez fűződő közös asszociációk és hagyományok, rész-