Bárczi Géza - Benkő Loránd: Emlékkönyv Pais Dezső hetvenedik születésnapjára. Nyelvészeti tanulmányok (Budapest, 1956)
Magyar nyelv
523 Az indulatszó stílusértéke József Attila költészetében Az indulatszó elsődleges értéke a szépirodalomban is az indulat vagy érzelem kifejezése, pontosabban ezek nyomósítása, továbbá az akaratnyilvánítás. Nagy íróink és költőink azonban más helyzetekben is felhasználják. Lehet vele jellemezni, légkört teremteni. Móricz Zsigmond Interieur című novellája példa erre. Vendéglői beszélgetésről lévén szó az embereknek az egymáshoz, a dolgokhoz, az eseményekhez való viszonyát, a bennük felkeltett érzelem fokát jelzik, és ezzel önmaguk jellemzéséhez is hozzájárulnak. Hasonló stílusértéke van az indulatszónak József Attila költészetében is. Korai verseiben elsősorban az ó-t és a jaj-1 alkalmazza. Számuk igen nagy. Az ó funkciója elsősorban a költő saját érzéseinek kifejezése. Felhasználásuk a hagyományos körből indul ki, a csodálkozás, megütközés, fájlaló sajnálkozás, kérés, könyörgés és vágyódás kifejezésére alkalmazza őket a költő. De a fájdalom és bánat, sőt még az öröm, a felszabadult érzés érzékeltetése közben is előkerül: „Ó, barátaim, hét napja nem ettem” (Hét napja, 1924. ÖM. I, 155),1 ,,Ó, kedves, ránk tekint, | zeng az ősz megint” (Ősz, 1934. II, 113) és ,,— ó, pompa, szín, ó dús Tavasz! —” (Tavaszi ének, 1922. I, 11); stb. Érdekes, hogy ezt az indulatszót József Attila az állítás fokozására is felhasználja: „0 be kicsi az ő piszkos vágyuk!” (Magyarok II., 1923. I, 76). Végül indulatszókkal is érzékelteti mások érzelmét és egyben azok véleményét is: ,,— Sej haj, meghalt! . . Ó, meghalt! . . .” (Sírdomb a hegycsúcson — A holtan megbántott Adyé —, 1924. I, 164). Az ó használata még sokszor erőltetett. József Attila hamarosan el is hagyja, s helyette az oh és óh változatokat alkalmazza. Számuk megritkul, de használati körük azonos marad. Az oh első előfordulása a ,,Szent Jobb ünnepén” című versében a körmeneti ének hangulatát adja meg: „oh áldjuk, áldjuk százszor e kezet” (1922. I, 30). A továbbiakban — ugyanúgy, mint az ó-t — a könyörgés, vágyakozás, fájdalom és boldogság érzésének nyomatékosítására használja fel: „Oh hívj öledbe, könnyes egyszerűség!” (Azt mondják, 1936. II, 176); „Oh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.” (Gyermekké tettél, 1936. II, 148); „Oh, én nem így képzeltem el a rendet” (Levegőt!, 1936. II, 180); „lásd, a mindenség aranyos kalitka, | benne itt vagy, én csevegőm, oh itt vagy, | rabmadaracskám” (Én ki emberként, 1937. II, 204). A hosszú óh használati köre is körülbelül ez. Legfőbb jellemzője az, hogy erős, mélyről fakadó érzelmeket jelez: „Óh! j Minden más hiábavaló, | az alku, az átok, a csönd, a szó!” (Tömeg, 1930. II, 32); „Nedves, tapadós szeled mása | szennyes lepedők lobogása, | óh, éj! | Csüngsz az egen, mint kötélén | foszló perkál s az életen | a bú, óh éj! | Szegények éje! Légy szenem, | füstölögj itt a szívemen, | olvaszd ki bennem a vasat, | álló üllőt, mely nem hasad, | kalapácsot, mely cikkan pengve, | — sikló pengét a győzelemre, | óh éj!” (Külvárosi éj, 1932. II, 66); stb. De felhasználja mások érzésének kiemelésére is, például a „Munkások kórusa” (1928. I, 314) és a ’’Vigasz” (1933. II, 93) című versében. E két vers egyben azt is bizonyítja, hogy a szövegkörnyezet, a mondanivaló mennyire befolyásolja az indulatszó értékét: „Szagos kis dorong | édes szivarja s míg mi morgunk, | ő langyos vízben ül s borong, | hogy óh, mi mennyire nyomorgunk!” (Vigasz). 1 1 Az idézetek a „József Attila összes művei” című (Bp., 1952.) kritikai kiadósból valók. Az évszám utáni római szám e kiadás kötetszámát jelzi.